IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Cserna-Szabó András: Akela

- Igaza van. Nekünk már nincs nevünk. Minek is nekünk név? Név annak kell, akinek van bérlete, útlevele, csengője, postaládája, fizetése, nyugdíja. Nekünk minek név?

Link másolása

Cserna-Szabó András: Akela

Negyven percet utaznak busszal a városból és még fél órát gyalogolnak az erdőben, mire megérkeznek az eldugott erdei tisztásra. Szűk csapás vezet oda, kétoldalt szúrós bokrok.

Ez az én kis birodalmam, mondja a férfi és a sárga, családi kempingsátorra és a mellette álló öreg, rozsdás autóra mutat.

Belépnek a sátorba, a férfi büszkén jelenti ki: ez a nappalim. Könyvek, gázpalack, csonka biciklik, labda, gázfőző, kimustrált fotelek, konyhai edények, dobozok és zsákok.

Ezeket mind én lomiztam, komoly könyvtáram is van, de csak a legjobbak. Jókai Mór, Rejtő Jenő, May Károly, Verne Gyula, mutatja a könyveket a férfi.

Késő ősz van, délután, melegen süt a nap.

És ő itt a házőrző ebem, egész pontosan a házőrző farkasom, őt is a lomok között találtam.

A férfi az egyik fotel mögül kitömött farkast húz elő. Fényes, szürke szőre, vicsorgó szája, hegyes, fehér fogsora, vörösen égő szeme, gyilkos pillantása annyira élethű, hogy a nő megijed, ki akar fordulni a sátorból.

Ne tessék már félni, csókolom, nevet a férfi. Nem él már, de így is remek szolgálatot tesz. Egy ideig jöttek errefelé mindenféle népek: rendőrök, természetjárók, huligánok, üzekedni vágyók. Aztán a csapás közepére kitettem Akelát, és többet nem merészkedtek ide. Úgy hívják azóta ezt a környéket: Farkasrét. Még a rendőrök sem mernek ide jönni. Az egyik zsernyák tavaly messziről belelőtt, de Akela csak állt rendületlenül, mint akinek egy golyó meg se kottyan, mondja a férfi, és megmutatja, hol hatolt a lövedék a farkasba.

Nem jöttek többet. Senki sem mer erre jönni. Azt hinné az ember, hogy rájönnek egy idő után, hogy nem él, de nem jönnek rá. A legtöbben farkaskutyának nézik, és ahogy meglátják, rettegve visszafordulnak, sőt elfutnak. Az sem zavarja őket, hogy nem ugat. Sőt, így még jobban félnek tőle, mert amelyik kutya ugat, az nem harap. De amelyik néma… Az egyik polgárőr még üvölteni is hallotta Akelát, és amikor ezt elmesélte nekem, beleröhögtem a pofájába, hogy erdei manókat meg tündéreket esetleg nem látott? Tessék, simogassa csak meg Akelát, mondja a férfi.

A nő félénken nyújtja kezét a farkas felé, aztán hirtelen mégis visszarántja.

Megmutatom a hálószobát, valóságos keleti kényelem. Valóban keleti, mert ukrán, mosolyog a férfi.

A rozsdás Zaporozsecben az első ülések hátradöntve, rajta koszos pokrócok és párnák.

Mint egy franciaágy, mondja a férfi, és megsimogatja az autót. Az idén lesz negyvenéves a kicsi kocsi, ez az egyetlen, ami megmaradt a házasságomból.

Mondja, nem enne valamit? – kérdezi a férfi, és felnyitja a csomagtartót.

Ez itt az éléskamra, mutatja a kínálatot. Felbontott, félig megevett konzervek. Fél szál penészes kolbász, negyed üveg kóla, mindenféle darab kenyerek, avas szalonna.

Nem éhes kegyed? – kérdezi a férfi.

A nő bólint.

A férfi boldogan a sátorhoz szalad, konzervnyitót hoz, aztán a csomagtartóból kivesz egy konzervet.

Szereti a paradicsomos halat?

A nő elfintorodik.

Na jó. Akkor inkább ezt. Bab kolbásszal. Ezt csak szereti?

A nő bólint.

Egészen friss, mondja a férfi. Tavalyelőtt járt le. Az emberek meg rögtön kidobják. Nem tudják, hogy ezekben annyi tartósítószer van, hogy az apokalipszisig eláll.

A férfi odaadja a nőnek a felnyitott konzervet, keres egy kanalat neki, eltörli a kabátja szélében, tör a kenyérből.

A férfi kinyit két kempingszéket, leülnek.

A nő habzsolva eszik.

Én egyébként csak ritkán kajálok konzervet, jobban szeretem a frisset. Szeretem a gombákat, és errefelé rengeteg gomba terem. A galambgomba és az őzlábgomba a legjobb a környéken. Csodás ételeket lehet belőle készíteni. Ha esik, akkor megcsinálom bent, a nappaliban gázon. De az nem az igazi. Tűzön a legjobb. Tudja, a füst az első fűszer mind közül.

A nő eszik.

Hogy hívják magácskát?

A nő némán eszik.

Igaza van. Nekünk már nincs nevünk. Minek is nekünk név? Név annak kell, akinek van bérlete, útlevele, csengője, postaládája, fizetése, nyugdíja. Nekünk minek név? Azt mondják, hé, gyere, és én odamegyek. Azt mondják, takarodj, és én arrébb megyek. Minek ehhez név? Ott bent az egyik doboz teli van régi fényképpel. Férfiak, nők, gyerekek, egyiknek sincs már neve. Akiknek most nevük van, és odavannak a büszkeségtől, hogy nekik nevük van, nem is sejtik, hogy egyszer ők is csak arcok lesznek egy kuka mellett, név nélkül.

A nő némán eszik, kopog a kanál a konzervesdobozon.

De maga még nem egészen tartozik közénk. Tudja, nekem ehhez szemem van. Maga még csak hetek óta van az utcán. Ugye?

A nő némán eszik.

Én rögtön láttam magán, hogy újonc. Még polgári a szaga. Még valamicske körömlakk is van az ujján.

A nő ránéz a kezére, aztán némán eszik tovább.

Még koldulni se tanult meg, láttam én ezt magán már az aluljáróban.

A nő némán eszik.

Tudja, szerintem remekül meglennénk itt mi kettesben. Azért is hívtam meg ide magát. Hogy lássa! Télen egy kicsit hideg van, de lehet tüzet rakni, fa van elég. Nyáron meg maga a paradicsom. Koldulok, kukázok kicsit a városban, aztán hazajövök, fekszem a fűben, hallgatom a madarak énekét, de van rádióm is. Nem jön ide senki. Be vannak szarva Akelától. Egyedül lennénk, csak mi meg a természet, mondja a férfi.

A nő némán eszik.

Szereti a csalánfőzeléket? És a szamócát?

A nő némán néz maga elé. Megette a babot.

Mondja, mi történt magával? Hogyan került lapátra?

A nő némán néz maga elé.

Helyes, mondja a férfi. Az első szabályt már tudja, nem beszélünk a múltról. Ami volt, már nincs. Nem érdemes rágódni rajta. Csak a mának élni, ez a lényeg!

A nő némán nézi a férfit.

Mondja, volna kedve zenét hallgatni? – kérdezi a férfi, és a Zaporozsechez megy, kinyitja az ajtót, bebújik, hátára dobja magát a franciaágyon és bekapcsolja a rádiót. Elemes zsebrádió, befőttesgumival átkötve.

Valami hegedűverseny, talán Mozart, kiabálja a nőnek, aki még mindig némán ül a kempingszéken.

Végül a nő feláll, az autóhoz sétál és befekszik a férfi mellé.

Később a nő letolja mocskos mackóalsóját, a férfi csak a sliccét nyitja ki. Hamar túlesnek a dolgon.

A férfi bádogdobozból cigarettacsikket vesz elő, rágyújt.

Kér?

A nő némán fekszik a férfi mellett. A Zaporozsec plafonjára ragasztott meztelen nős képeket nézi.

Friss levegő, napfény, szabadság. Ez a három legfontosabb dolog az életben, mondja a férfi, és karikákat fúj a füstből.

A nő némán fekszik a férfi mellett.

Szépen ellennénk itt kettecskén, higgye el. Hely van, láthatja. Még hatvan se vagyok, buzog bennem az élet. Ne gondolja, hogy lusta vagyok! Van bennem még kraft. Magának itt mindene meglenne. Koldulnia se kéne. Én mindent előteremtek. Magának még a városba se kéne bemennie. Szerzünk egy kicsi kályhát, télen estére befűtjük a nappalit, aztán sakkozunk vagy újságot olvasunk. Tud sakkozni?

A nő némán fekszik a férfi mellett. Most az ablakra ragasztott fotográfiát nézi. Esküvői fotó az ötvenes évekből, egy vállas, kefebajszú férfi meg egy szőke, kövér nő.

Még tyúkjaink is lehetnének ott hátul. Megkockáztatom, hogy még egy kecskénk is. Friss tejet ihatnánk reggelente.

A nő némán fekszik a férfi mellett, aztán átnyúl felette, és a bádogdobozból ő is kivesz egy csikket, rágyújt.

A férfi letekeri az ablakot.

Van néhány bekötött évfolyam Burdám és Nők Lapjám. A városi könyvtárból selejtezték le, mondja a férfi.

A nő némán cigarettázik.

Pár nap alatt összeszerelnék két egész kerékpárt, mindenem megvan hozzá. Aztán bringázhatnánk a környéken. Van itt egy vár is.

A nő némán cigarettázik.

A férfi az ülés alól kétliteres műanyag palackot vesz elő, belekortyol a borba.

Kér?

A nő beleiszik a borba. Aztán még egyszer.

Fél óráig fekszenek még egymás mellett, isznak, lassan elfogy a bor.

Mondja, tudna engem szeretni? Nem vagyok még vénember, láthatta, mondja a férfi.

A nő mélyen a férfi szemébe néz. Hosszan nézi. Lassan megsimogatja a férfi gyér haját, aztán kimászik az autóból, és elindul a csapás felé. Már lefelé megy a nap, sárga fénye elönti az erdőt.

A férfi is kimászik az autóból. Nézi a nőt, ahogy távolodik az ösvényen.

Kártyázhatnánk is esténként, kártyám is van! Magyar és francia egyaránt, kiabálja a nő után, de a nő nem fordul meg, csak megy a csapáson a buszmegálló irányába.

A férfi nézi a távolodó alakot. Amikor a nő eltűnik a szeme elől, bemegy a nappaliba. Fogja a hajkefét, és alaposan kifésüli a farkas szőrét.

Ha hét anyám lenne, bazmeg, és hétszáz évig élnék, akkor se érteném a nőket, cimbora, mondja a farkasnak.

Az örök vicsorgásra ítélt Akelát kiviszi az ösvényre, aztán meggyújt egy gyertyát a nappaliban. Befészkeli magát az egyik félkarú fotelbe, és olvasni kezd. „Furcsa alak bandukolt fáradtan a prérin, ahol a legszegényebb ember is lóháton jár” – itt hagyta abba tegnap. Amikor az eső kopogni kezd a ponyván, ő már alszik. Az erdőt farkasüvöltés járja be, manók és tündérek táncolnak a tisztáson.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: