hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Bensőséges és meglepő tárlat Juhász Ferenc költőről

A legnagyobb meglepetés az, hogy a családias hangulatú emlékezés mellett egy fantasztikus Hantai-kiállításba is belecsöppenünk, egészen ritka festményekkel.

Link másolása

hirdetés

Az Élő búcsú tárlat a Kieselbach Galériában meglehetősen szokatlan. Az irodalom és a képzőművészet kapcsolata persze nem az, de hogy egy magángaléria adjon helyet az egyik legnagyobb költőnk emlékezetének, az nem mindennapi. Mint ahogy a kiállítás sem az. Belépve rögtön szembetaláljuk magunkat Juhász Ferenccel, azzal a szellemiséggel, amelyet ő a magyar irodalomban képviselt. Nagy világos tér, néhány kép a falon, és a Csernus Tibor-portré, illetve a barátságuk bizonyítékai.IMG_0577IMG_0647IMG_0650

Továbbmenve szűkül kissé a folyosó, de kétoldalt egészen különleges részét látjuk a tárlatnak, amire nem is számítunk: a Juhász-kiállítás ürügyén egy egészen döbbenetes mennyiségű, több tucatnyi alkotást felvonultató Hantai Simon-tárlatba csöppenünk, ami példátlan volt eddig Budapesten, hisz sok olyan, magántulajdonban lévő képet is megnézhetünk, amelyet eddig még nem állítottak ki a Franciaországba emigrált magyar festőtől. Hantaié a legdrágább magyar festmény is, külföldön még mindig jobban ismerik őt, mint itthon.

Juhász és Hantai

Hantai Simon, a leghíresebb és legértékesebb magyar festő ugyanabban a kis faluban, Bián született, s ő adta a költő számára az első meghatározó, biztató tanácsokat. Hantai később az emigráció mellett döntött, míg Juhász itthon maradt - a Párizsban letelepedő festő a megkérdőjelezhetetlen világhírig jutott, képeiért versenyeznek a legjelentősebb múzeumok és magángyűjtők, míg a kivételes tehetségű, de nyelvébe zárt barátja, Juhász Ferenc külföldön szinte ismeretlen. Ezt a fontos, halálig tartó barátságot, a két életút tanulságait nem csupán a költő megható, barátjáról írt sorai, közös fényképeik, de közel ötven, döntő részben korábban sosem kiállított, múzeumokból és magángyűjteményekből érkező Hantai-festmény is megeleveníti.IMG_0584IMG_0586IMG_0617IMG_0655

Juhász Ferencet egész élete során szoros szálak fűzték a képzőművészethez: nem csupán élénk vizualitással átszőtt költészete, de festő- és szobrászbarátai is erősítették ezt a kapcsolatot. A Csernus-portré és a Hantai-képek mellett Ferenczy Béni, Konok Tamás, Fehér László és Melocco Miklós Juhász-arcképeit is megismerhetitek.

Továbbhaladva egy kisebb helyiségbe érünk, ahol szimbolikusan és néhány konkrét bútordarabbal a költő otthonát idézték meg. A könyvek ezreivel teli lakást, az ülőgarnitúrát is elhozták, amelyen a híres művész-barátokkal beszélgettek.

hirdetés
IMG_0596IMG_0597
IMG_0599

Apropó, barátok, a legjobban kitalált terek azok, ahol az egyik falon többek között Nagy László, Tamás Áron, Ottlik Géza és Kassák Lajos alakja tűnik fel, nagyon találó és megható idézetekkel. Egy másik teremben egy kis tévén magát a költőt látjuk-halljuk, a mellette lévő falon a bal felső sarokból a jobb alsó felé haladva fotók sokasága idézi fel az életút személyes emlékeit, a gyermekkort, a fiatalkort, a családot. A legvégső, legsötétebb teremben a dolgozószoba hangulata érint meg minket, a halálról szóló Juhász Ferenc-idézettel a falon.

A kiállítás július 21-ig tart nyitva.

A tárlat ajánlóvideója:

Kísérőprogramok:

- Július 13-án szerdán 18.00 órakor a Generációk emlékezete / Illyés Gyula és Juhász Ferenc barátságát bemutató est

A XX. századi magyar irodalom két meghatározó, nagy volumenű alkotója, költője volt. Barátok, társak gondolkodásban, titkok tudói, akik fizikailag is közel laktak egymáshoz: így sokszor töltötték együtt az időt.

Az ÉLŐ BÚCSÚ kiállításon amellett, hogy a barátok termében megjelenik kettejük kapcsolata, július 13-án egy program keretében beszélgetünk kettejükről, mégpedig rendhagyó módon: egy versekkel illusztrált tárlatvezetés mellett Juhász Ferenc irodalmár lánya, Juhász Anna és Illyés Gyula irodalmár unokája, Kodolányi Judit családi emlékekről, levelekről, Tihanyról, tanulásról és saját, az irodalmi hagyatékot kezelő munkájukról is mesélnek. Az esten érdekes tárgyakkal, erre az alkalomra bemutatandó dokumentumokkal bővül a kiállítás.IMG_0603IMG_0607IMG_0567

A programon DRESCH MIHÁLY tiszteleg a költő előtt kamara koncerttel.

- Július 14-én csütörtökön 18.00 órakor a Dans ma rue - Francia est

"Vigyázó szemetek Párizsra vessétek" - Július 14-e Franciaország nemzeti ünnepe, emlékezve, hogy Párizsban a Bastille elfoglalásával kitör a francia forradalom.

E naphoz kapcsolódva Franciaország kerül középpontba, Párizs, amihez három barátja is kötődik Juhász Ferencnek: Hantai Simon, Csernus Tibor és Konok Tamás.

A francia szálakat bemutató tárlatvezetés mellett Micheller Myrtill énekesnő Voice & guitar formációjában Pintér Tiborral közösen ad exkluzív koncertet, ahol a múlt század Franciaországának hangulatát idézik fel francia nyelvű dalokkal.

A belépés a programokra ingyenes.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

hirdetés

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

hirdetés
Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés
Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait
Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

hirdetés

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

hirdetés

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

hirdetés

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

hirdetés
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: