hirdetés

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Babiczky Tibor: Magas tenger

Megjelent Babiczky Tibor Magas tenger című regénye. Lapozzatok bele!

Link másolása

hirdetés

Babiczky Tibor: Magas tenger

- Amikor Isten az időt csinálta…

Arra ébredt, hogy fél. A lábikrája görcsbe rándult. Ellentartott, hogy feloldja a nyomást. A fájdalom elmúlt. A félelem maradt. Ez nem a halál. Ez az élet. Felült az ágyban. Nyitva volt az ajtó, átlátott a nappaliba. A dohányzóasztal kerek lapja úgy fénylett a félhomályban, mint egy titokzatos tó tükre.

Gyerekkorában szeretett beteg lenni. Az ellenséges világ puha és megértő közeggé változott. A felszólító mód helyét halk óhajtó mondatok és kérdések vették át. Jólesett a kakaó és a lekváros kalács.

A nyomozó ült egyedül az ágyban. Lerúgta magáról a takarót. Úgy érezte, a mozdulatban benne van mind a negyvenkét éve. Átsétált a konyhába, megnyomta a kávéfőző gombját. Bekapcsolta a CD-lejátszót. Chopin, Arthur Rubinstein zongorázik. 24 prelűd, Op. 28. Mallorcán íródott, 1838-39 telén, ahol Chopin a szeretőjével, George Sanddal először egy fűtetlen parasztházban, majd az üres – és szintén fűtetlen – Valldemosa kolostorban lakott. Idült tüdőbaja olyannyira súlyosbodott a mallorcai klímán, hogy vissza kellett térniük Párizsba. Chopin még később is sokszor elpanaszolta, milyen nehéz volt Mallorcára szállíttatni a zongoráját, majd felcipeltetni a domb tetejére. George Sand levelezésének tanúsága szerint Chopin aszexuális volt. A 24 prelűd teli van tétova, megfoghatatlan félelemmel. Ezt csak Rubinstein játéka adja vissza. Ő értette a legjobban ennek a félelemnek a lényegét: az apró, szinte észrevehetetlen ritmusváltásokat, töréseket.

hirdetés

Az életben maradók félelme ez. Nem jött még el az idő. Ez még csak a megtöretés.

A nyomozó kitöltötte a kávét, a székre dobott nadrág zsebéből előkotort egy szál cigarettát, és kilépett az erkélyre.

Hosszan bent tartotta az első slukkot. Enyhe szédület. Eszébe jutottak az orvos szavai:

- Az életével játszik.

„Mivel játsszak?” – gondolta a nyomozó. „A kisvasútból már kinőttem. Lehet, hogy az életből is.”

Elpöckölte a csikket, lezuhanyozott, megborotválkozott, majd felöltözött. Minden fekete. A pólón, fehér betűkkel, felirat. „March or die.”

A nyomozó megállt, nézte a fényképet a falon. A felesége. Gömbölyű arcon gömbölyű mosoly. Karjában a gyerek, a szólításra odapillantott a kamerába, de a fotó éppen abban a pillanatban készült, amikor a tekintete már máshol járt. „Nincs szeme a gyereknek.”

A nyomozó most a palackot nézte az ebédlőasztalon. Wild Turkey. Vörösarany izzás a reggeli fényben. Mint hamvasztáskor a szív.

A világ folyamatosan az egyensúlyra törekszik. Kevés a kitörési pont. Ha létezik egyáltalán. A nyomozó csak egy ilyet ismert: a bourbont. Nem tompít, nem ver fejbe, nem szúr, nem émelyít. Darabokra szaggat. A másnap pedig a kudarcé. Az egyensúlyi pozíció mindig helyreáll, nem lehet tartósan kibillenteni. A másnap annak beismerése, hogy megint nem sikerült.

„Vajon vannak még a dublini pubokban ivófülkék?” – töprengett a nyomozó. Sosem járt még Írországban, de az egyszemélyes, bőrfüggönnyel leválasztott ivófülkéket szívesen megnézte volna. Mint gyónáskor. Egyedül a hittel és a kétellyel. A fájdalommal. A közvetítő, aki a feloldozást nyújtja, arctalan. Mint egy gyóntató pap. Mint egy üveg whiskey. A fülke idő nélküli tér. Se család, se hivatás, se becsület.

A nyomozó előkereste az írországi naplót, amit egy német írt, jó fél évszázaddal ezelőtt. Türelmetlenül lapozgatta. „Nyáron fél tizenegykor van a vidéki kocsmák zárórája, de a turisták, az idegenek kilazítják a szigorúan megszabott időt. Amikor eljön a nyár, a vendéglősök előszedik a csavarhúzót és a csavarokat, és lerögzítik az óramutatókat; vannak, akik játékórát vásárolnak, amelynek fából készült mutatóit oda lehet szögelni. Így aztán megáll az idő, sötét sörfolyamok folynak éjjel-nappal, egész nyáron át, mialatt a rendőrök az igazak álmát alusszák.”

A nyomozó ránézett a karórájára. Csaknem egyenes vonal, a középső ujja felől a könyöke irányában. Negyed tíz. Az ír rendőrökre és az igazak álmára gondolt. És arra, hogy az utóbbi nem is létezik. Nincs álom. Csak örökké tartó, álomtalan alvás.

magas4

A nyomozó a város szélére tartott. Büntetésből egy családi nap felügyeletére rendelték ki. Kilenc óra ötvenhat perckor érkezett meg a helyszínre. Lefékezte az autót a jegyeladó bódénál, és lehúzta az ablakot. A jegyárus – egy idős nő – ránézett a felé nyújtott ezerforintos bankjegyre, majd megkérdezte:

- Kicsi?

„Jöhetne egy” – gondolta a nyomozó, de nem szólt egy szót sem, csak megmutatta a rendőrigazolványát. A belépővel együtt visszakapta az ezrest is.

Leparkolt és végigjárta a területet. Egy kisvasút, alagúttal, a pálya hossza háromszáz méter. Kürtőskalácssütő, kézműves szakkör, kötélpálya, állatsimogató. Plusz egy büfé, amelyben házi málnaszörpöt árultak. A rendőrtiszt kért egy pohárral. Nem ízlett neki.

A gyerekeket nézte, ahogyan az acélnyársakra csavart kürtőskalácsot sütik a parázs fölött. Vidámak és fékezhetetlenek, ide-oda topognak, rosszul tartják a nyársat, elégetik a tésztát, kérdezősködnek, nevetnek, és közben – a parázsból talán – a szemükbe narancsvörös izzás költözik. Amikor a kész kürtőskalácsot eszik, valahogy mind elkomolyodnak. Törik a tésztát, nem harapják.

Bágyadt fény, a nyár utolsó lélegzete. A nyomozó leült egy padra, sütkérezett és a földet szemlélte maga előtt. Tenyérnyi csomókban nőtt a lóhere a letaposott fű közt. Apró ventilátorok. Nem talált egyetlen négylevelűt sem.

Inkább a kisvasutat figyelte. Minden kör végén újra megteltek az aprócska vagonok. A mozdonyt egy hajlott hátú öregember vezette. Indulás előtt kétszer a sípjába fújt. Az ölében körönként más-más gyerek ült.

Felfoghatatlanul lassan ment a kisvonat, az öreg láthatóan mégsem unta magát. A nyomozó gyomrában gyűlt a feszültség, ahogy figyelte. A huszonharmadik kör után az öreg masiniszta ugyanolyan mosolygós egykedvűséggel fújt a sípjába, mint a legelején. „Ezt nem lehet kibírni” – gondolta a nyomozó. És hirtelen rádöbbent, hogy a masiniszta és a kisvasút képében maga az idő jelent meg előtte, az órák ostoba ketyegésén túli, üres és rezzenetlen idő, amely egyszerre születés és halál. „Ezt nem lehet kibírni” – gondolta a nyomozó, és önkéntelenül is az órájára nézett. Egy ír közmondás jutott eszébe. „Amikor Isten az időt csinálta, eleget csinált belőle.” A nyomozónak fogalma sem volt róla, mennyi lehet az az elég.

Visszasétált a jegyárushoz, és az öregről kérdezősködött. A nő úgy nézett rá, ahogyan egy ismeretlen gyereksírra néz az ember, elfacsarodott szívvel, rémülten, mégis megkönnyebbülve.

- Papatyi Jenőnek hívják – mondta. – Régen a Vidámparkban dolgozott. Aztán egy kocsmai verekedés során fejbe találták egy teli sörösüveggel. Leszázalékolták. Már vagy tíz éve itt lakik, a pajta mögötti kisházban.

A nyomozónak egy írországi bűneset járt a fejében, amelyről nemrégen olvasott. Egy Catie Coughlan nevű lány leszúrta a St. Mary plébánosát, bevallása szerint azért, mert az nem akarta feloldozni. A bíróság előtt azzal védekezett: nem vállalhatta, hogy mindazzal a sok bűnnel esetleg meghal. A kérdésre, hogy megbánta-e tettét, nemleges választ adott. „Feltételezem, hogy egyenest a mennyországba jutott. Mit akarhat ennél többet?” – mondta.

A nyomozó visszaült a padra, és tovább bámulta a kisvasutat. Egészen biztos volt benne, hogy életében ennél közelebb nem kerülhet a mennyországhoz.

Hazafelé beugrott a Skanzen Clubba. Nem tudta eldönteni, mit igyon.

A szomszéd asztalnál egy ötvenes férfi arról magyarázott egy nőnek, hogy a világban valójában éppen hogy a szépségnek és a felszabadult örömnek nincs létjogosultsága, nézzél csak körül, túlszabályozott, romló húsú barmok a karámban, ezt látod, igaza van tehát Lao-Cének, aki azt mondta, hogy a születés kilépés, a halál pedig belépés.

A nyomozó ekkor a barna sör mellett döntött, Tuck barát a neve, ment és csapolt egy korsóval, mélyfekete ital, a tetején sűrű, fehér hab, egyértelmű, mint egy istenítélet. Visszaült az asztalhoz, előkotort egy szál Camelt, rágyújtott és hosszút kortyolt a sörből.

Körbenézett, úgy fújta a füstöt, és hirtelen észrevette a tekintetekben a magányt. Nem a kozmoszhoz kapcsolódott ez a magány, nem is az emberekhez. Személyre szabott, tudatlan, állati magány volt, az ismeret és az érzelmek magánya, hogy itt vagyunk egy testben, amit nem ismerünk, se a fájdalmait, se a vágyait, és itt a lelkünk, amit szintén képtelenek vagyunk bejárni és feltérképezni, és ehhez a tudatlansághoz képest a külső világ csak káprázat, egy nagy semmi, az emberek pedig bábok, mozgó díszletek egy mozdulatlan, unalmas színdarabban.

A nyomozó az órájára nézett. A számlapról leolvasta a fölösleges időt. Fél tíz lesz. Erről a fölösleges időről eszébe jutottak a kisvasút körei. Hogy a valódi idő zakatolt ott, kisebb megszakításokkal, hat kilométer per órás átlagsebességgel.

Úgy döntött, gyalog megy haza. A kocsiért majd visszajön holnap. Átsétált a Szabadság hídon, keresztülvágott a hajdani Tabánon. A Déli pályaudvar oldalával szemközt, egy szecessziós ház tetején festett villanybetűk: BIZTONSÁG. Fakult, régi felirat. Nem működik. Ahogyan maga a szó sem.

A taxis droszt mellett, a műkő korlátnál három csöves. „Inkább kettő és fél” – gondolta fanyarul a nyomozó. Egyikük – valószínűtlen szögben előre hajolva, fél kézzel a korlátba kapaszkodva – láthatóan már jó ideje keresgéli a farkát a sliccében. Eredménytelenül. A másik – egy kopasz férfi – a harmadikat győzködi.

- Most bemész és veszel egy keserűt, meg amit te szoksz inni.

A harmadik csak áll bambán, meg sem mozdul.

- Négyszáz forint kell. Na, menjél már.

A férfi végre bizonytalan léptekkel elindul a pléhbüfé felé. Az első továbbra is reménytelenül turkál a gatyájában, immáron fölöslegesen: a bal bokájától vékony patakban indul el a húgy az útpadka felé.

A nyomozó elsétált. Az egész jelenetből nem maradt semmi, csak egy férfi képe, aki remegve várja a keserű poharat.

***

Két nappal később jött a riasztás, hogy eltűnt egy egész csecsemőosztály. Az éjszakás nővér fedezte fel, hogy hiányzik tizenkét gyerek. A portaszolgálat semmi rendkívülit nem tapasztalt.

„A gyerekrablókban általában nincs semmi rendkívüli” – gondolta a nyomozó, miközben szemügyre vette a helyszínt.

A biztonsági kamerák felvételein szemcsés félhomály. Egy orvos szalad. Lassan tolnak egy letakart testet. Egy öreg férfi, előtte görgős kocsin egy halom tiszta lepedő. A férfi tartása. A lassúsága.

A nyomozó elviharzott. Húsz perccel később kiszállt az autóból a városszéli kisvasútnál. Az öreg a mozdonyban, ölében egy csecsemő. Éppen ráfordult a célegyenesre. A vagonokban ott feküdt sírva a többi tizenegy gyerek, mindegyik gondosan pokrócba bugyolálva.

- Az öreg, mikor észrevette a nyomozót, leállította a motort. Lassan lekászálódott az ülésről, kezében a csecsemővel.

- Nem bírtam a gyerekek nélkül élni – mondta halkan.

Többet nem is szólt. Csöndben tűrte, hogy elvezessék.

A nyomozó szerette azt gondolni magáról, hogy képes különbséget tenni jó és rossz között. Vagy fekete, vagy fehér. De rá kellett döbbennie, hogy valójában fogalma sincs, mi a fekete, és mi a fehér. Hogy tökéletesen tanácstalan.

A kötetről:

Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal

Mint sírba hulló földgöröngyök kopogása, szikárak a könyv mondatai. Mégsem gépiesen kattogó minimalizmus ez; nagyon is költői. Az eleven, fájdalmasan szép képek ellenpontozzák a baljós hangulatot. Fekete és vörös színben lebeg minden, az ébrenlét és az álom (vagy őrület?) határán, mintha egy azték piramistemplomot vizionálnánk, tetején a pap lüktető emberi szívet emel a magasba. Lüktet a valóságos város is, éli kegyetlen életét, nyomozónk pedig, aki egyben elbeszélő főhősünk, teszi a dolgát: üldözi a bűnösöket, kihallgatja a gyanúsítottakat. De közben minden gondolata, mozdulata merő fájdalom, hiszen a legnagyobb bűnös ő maga - nincs hová menekülnie, és sohasem nyerhet feloldozást. Hogy miért? Ennek a rejtélynek a megfejtése viszont már az olvasóra vár.

Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant

Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

hirdetés

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

hirdetés

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről

Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

hirdetés

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

hirdetés
Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

„Nem voltam humoromnál, és mémeket küldtetek” – itt az új Lackfi-vers járvány idejére

Megihlette a költőt a bezártság.

Link másolása

hirdetés

"Magányos voltam,

és videóchaten hívtatok.

Elfogyott az ennivalóm,

hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.

Járvány idején

hirdetés

veszélyeztetett voltam,

és nem látogattatok meg,

én meg dühös voltam,

hiába, hogy miattam teszitek."

Így kezdődik Lackfi János új verse, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé. A költő témája mi is lehetne más, mint a járvány, és a karanténban sínylődő ember számkivetettségének megéneklése. :)

A biblikus hangvétel egyszerre kölcsönöz komolyságot, és teszi ironikussá a költeményt, amelyet a bennünk élő kocsmairodalmár nagyjából így tudna összefoglalni: „nem annyira szar karanténban ülni otthon, ha vannak, akik elviselhetővé teszik, és van otthon elég wc-papír”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait

Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

hirdetés

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

hirdetés

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk