IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Al Ghaoui Hesna: "Fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte"

Hesna szerint a gyerekek félelmére nem jó szülői válasz, hogy ettől butaság félni. Szembe kell nézni a félelmekkel. Ebben segít új könyve, a Holli, a hős.

Link másolása

A TEDxDanubia 2016-ban indította el a Conversations programot, hogy az érdeklődök ne csak előadásokat hallgassanak, hanem beszélgethessenek is az érdekes témákról. A november 13-án tartott konferencia első szegmensében összesen 21 helyszínen lehetett érdekes témákról beszélgetni. Az egyik téma a félelem volt, amelyhez Al Ghaoui Hesnát kérték fel szakértőnek.

- Milyen élmény volt nem előadóként, hanem beszélgető partnerként részt venni a programban?

- Nagyon izgalmas volt. Mindenki hozzászólt a beszélgetéshez és az emberek egész bensőséges dolgokat is el mertek árulni ahhoz képest, hogy másfél óra alatt nem igazán lehet nagy lelki mélységekig eljutni.

De mint kiderült, már az is segítség, ha halljuk, hogy mások is félnek, és gyakran ugyanattól félnek, mint mi.

Ez az a helyzet, amikor a félelem nem szétválasztja, izolálja az embereket, hanem összeköti őket. A félelem elveszíti a negatív erejét, ha kimondjuk, mitől félünk, ha beszélünk róla.

- Szeptemberben jelent meg új könyved: Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran. Korábban már írtál egy könyvet a félelemről felnőtteknek, ez volt a Félj bátran. A Holli tulajdonképpen a korábbi könyved lefordítva a gyerekek nyelvére, vagy egészen más a megközelítése?

- Tulajdonképpen a Félj bátran legfontosabb üzeneteit szerettem volna átültetni mesébe, egy gyerekeknek szóló történetbe. Éppen ezért a két könyv között szoros kapcsolat van. Nyilvánvalóan a Félj bátran megközelítése sokkal részletesebb és tudományosabb. De a célja és az üzenete mindkettőnek ugyanaz, hogy a bátorságot egy picit más szemszögből láttassa. Azt szerettem volna elmondani a gyerekeknek, hogy a félelem teljesen normális, természetes érzés.

Bár hozzáteszem, hogy a Holli, a hős kicsit a szülőknek is szól.

Egy kedves ismerősöm családi könyvnek nevezte. Eleve több korosztályhoz is szól, mert szerintem akár egy 4-5 éves gyerek is tud azonosulni vele, de talán a 9-12 éves korosztály az, amelyiknél igazán mélyre tud menni az üzenete, és akiknek igazi támasz tud lenni egy-egy szituációban. Ők gyakran már önállóan is olvassák a könyvet.

- Amikor hozzáfogtál, hogy a félelem témájával foglalkozz, akár előadás, akár könyv formájában, teljes mértékben a tapasztalataidra hagyatkoztál, vagy tudományos igényességgel utánanéztél a területnek?

- Nagyon alaposan utánanéztem tudományos szemmel is, de úgy gondoltam, akkor lesz a könyv hiteles ebben a témában, ha a saját élményeimből indulok ki, és azokhoz is érkezem vissza. Tulajdonképpen a saját élményeimre próbáltam valamiféle tudományos magyarázatott találni, pszichológiai, szociológiai, fiziológiai megközelítésből.

- Szülőként az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk, és itt nyugodtan beszélhetek magamról is, hogy hajlamosak vagyunk bizonyos félelmekre legyinteni. Szerinted van olyan félelem, amit lazábban kezelhetünk, vagy a gyerek összes félelmét egyforma súllyal kell kezelni?

- Szerintem figyelni kell a gyerekre, és ha fél valamitől, akkor azt igenis komolyan kell venni. Ha ez egy irracionális félelem, akkor érdemes megnézni, hogy milyen racionális okok húzódhatnak meg mögötte, mert ezek sokszor nem is egyértelműek. Lehet, hogy rájön a szülő, de előfordulhat, hogy segítséget kell kérnie ahhoz, hogy kiderítse, miért képzel a gyerek szörnyeket az ágy alá.

De ebben az egészben azt érzem a legfontosabbnak, hogy fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte.

Mert nagyon sokszor hallom akár az utcán sétálva is, hogy a szülő azt mondja, „Á, ettől butaság félni.” Ezzel rögtön szégyenbélyeget ragasztanak a gyerek félelmére és a gyerekre, és sokkal kisebb az esély, hogy legközelebb el fogja mondani, ha fél valamitől. Ráadásul ez hosszútávon kialakít a gyerekben egy hibás stratégiát, ami azt sugallja, hogy félni butaság, szégyenteljes dolog, és ha van valamilyen félelme, attól meg kell szabadulnia, azt el kell nyomnia. Márpedig a félelmektől nem lehet és nem is kell egy csettintésre megszabadulni, mert azok értünk vannak, azok indikátorok, és inkább kíváncsisággal kell feléjük fordulni. Sok mindent jelenthet a félelem. Miért van ez? Miért félek ettől? Az önbizalmammal van probléma? Vagy a hatékonyságomon kell javítani? A gyerekeknél ugyanígy van. Nagyon káros, ha az ember úgy nő fel, hogy a félelemhez a gyávaságot és a szégyenérzetet kapcsolja. Mert az biztos, hogy úgy sokkal nehezebb lesz szembenéznie majd a kihívásokkal, sokkal nehezebben hagyja el a komfortzónáját.

Az sem helyes hozzáállás, ha a szülő inkább megpróbálja elkerülni azokat a szituációkat, amelyek félelmet okoznak a gyereknek.

Mondok egy példát. Ha a gyerek teszem azt fél a kukásautóktól, és a szülő ezért úgy közlekedik, hogy véletlenül se találkozzanak kukásautóval, nehogy a gyereket traumatizálja, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy érdemes a félelmeket elkerülni. Ez a magtartás a legrosszabb, mert minden más problémára ezt fogja alkalmazni, és soha nem tanulja meg, hogy beleálljon helyzetekbe, amelyek esetleg kockázattal, félelmekkel járnak.

- Tegyük fel, hogy a családunkat valamilyen veszély fenyegeti. Például anyagilag megszorulunk. Szerinted hasonló helyzetben jobb megkímélni a gyereket, hogy ne kelljen félnie, vagy vegyük komolyan annyira, hogy beavassuk ezekbe a problémákba?

- Szerintem tévedünk, ha megpróbáljuk rejtegetni a dolgokat a gyerek elől, mert azt gondoljuk, hogy még úgyis kicsi, nem érzékel semmit. A gyerekek mindent érzékelnek, legfeljebb még nem tudják szavakba önteni, és nem tudják racionalizálni, hogy mi is ténylegesen a gond. Nagyon sok gyerek ilyenkor magában kezdi keresni a hibát. Vagy nagyon sok gyerek úgy veszi át a szülő félelmeit, mintha a sajátja lenne. Fontos beszélgetni velük, kommunikálni, de az ő szintjükön, akár szimbólumok segítségével. Az sem jó, ha olyan és annyi információt zúdítunk rájuk, hogy azt már nem tudják feldolgozni.

- A kollektív félelmekkel, akár az irracionális kollektív félelmekkel hogyan lehet személyes szinten megbirkózni?

- Mire gondolsz?

- Vegyük például a menekültválságot, amihez úgy gondolom, a sok jogos félelem mellett sok irracionális félelem is párosul.

- Ezek a félelmeket is csak egyéni szinten tudjuk kezelni. A saját életünket tehetjük jobbá azzal, ha foglalkozni kezdünk azzal, ami félelemmel tölt el minket, és elkezdjük kicsit távolabbról figyelni ezt az egészet, és a helyzetre adott reakcióinkat is. Bár lehet, én ezt inkább társadalmi szintű szorongásnak hívnám.

Hiszen sokszor ilyenkor valójában meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mitől félünk, csak azt érezzük, hogy védenünk kell magunkat és be kell zárkóznunk.

Ez elmondható a menekültválság és sok más kollektív félelem kapcsán. Ilyenkor tényleg az a legjobb, ha egyfajta helikopter perspektívából nézzük a helyzetet és a racionálisan megvizsgáljuk. Először is fogalmazzuk meg, mitől félünk pontosan. Mennyire valós ez. Mit teszek ehhez hozzá? A konkrét példára lefordítva, honnan tájékozódom? Hiteles forrás? Mennyire kattintok rá a kattintás vadász, tragédiáktól hemzsegő oldalakra, ami miatt aztán egész éjszaka nem tudok aludni?

Pont a menekültválság kapcsán lehetett nagyon jól érzékelni, hogy a félelemkeltés, a félelemmel való manipuláció nagyon hatékony fegyver mind a politika, mind a marketing kezében, és élnek is vele, mert ezzel lehet leginkább az embereket befolyásolni. Akár szavazatokat szerezni, akár vásárlásra ösztönözni. A közösségi média jóvoltából pedig még a bőrünk alá is bejutnak ezek a hírek, akkor is, ha próbálunk elzárkózni előlük. Sokszor úgy manipulálnak minket, hogy észre sem vesszük.

Hiszen ezek a dolgok akkor hatékonyak, ha azt mondják, amit hallani szeretnénk, de azt érik el vele, amit ők szeretnének. Ez egy elég egyszerű képlet, amit amerikai szociológusok már a 70-es években leírtak, de a mai napig képesek az emberek ennek a csapdájába esni. Főleg napjainkban, amikor a Facebook vagy a Google az algoritmusai révén azokat a tartalmakat teszi elénk, amelyekre amúgy is nyitottak vagyunk. Elkezdünk egyfajta valóság buborékban élni és azt gondoljuk, akkor vagyunk biztonságban, ha bezárkózunk ebbe a buborékba. Saját magunk cenzorai leszünk azáltal, hogy megpróbálunk minden más tartalmat és véleményt elnémítani az életünkben, és aztán elcsodálkozunk, amikor „pofán vág” a valóság, hogy nagyon sok ember nem úgy gondolkozik, ahogy mi.

- Kicsit elkanyarodtunk az eredeti témánktól. Mesélj a Holli, a hősről.

- Fantasztikusak a visszajelzések, például van olyan szakember, aki elkezdte terápiás jelleggel használni a könyvet. Volt egy nagyon cuki kisfiú is, aki elmondta, hogy Holli példáján felbuzdulva hiszti nélkül megengedte az anyukájának, hogy megmossa a haját, mert olyan bátor szeretett volna lenni, mint Holli. Hallottam olyat is, hogy gyerekek kipróbálták a könyvben szereplő légzésgyakorlatokat az iskolában felelés, vagy ünnepség előtt. Hála Istennek azt érzem, hogy tényleg egyfajta gyakorlati támasz tud lenni a gyerekeknek. Ez volt az alapvetően a célom, hogy mesébe ágyazva gyakorlati dolgokban is tudjak segíteni. Úgyhogy fontolóra vettem a folytatását is, mert úgy látom, nagy szükség van ilyen témájú könyvekre, és hogy beszélgessünk ezekről a témákról a gyerekekkel.

Képek forrása: Al Ghaoui Hesna Facebook oldala, TEDx

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: