IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

A világ leghíresebb szakácskönyve

A nagy francia író, Dumas monumentális művéből egy válogatás most először magyarul is megjelent.

Link másolása

Dumas-ról kevesen tudják, hogy a világ legnagyobb ínyencei közé tartozott, imádott és tudott is főzni, az írás mellett a gasztronómia volt az élete.

Sőt, bizonyos fokig még annál is jobban szerette, hisz, mint az már inkább köztudott róla, az írást egy idő után nem győzte már energiával és idővel, ezért "négereket" vagyis bérírókat fogadott fel, hogy az általa vázlatosan felskiccelt történetet, cselekményt regénnyé formálják. Viszont főzni, és a legjobb szakácsok tudományát tanulmányozni Párizs és más városok éttermeiben mindig maradt ideje és energiája.

Élete végén, már betegen maga fogott bele a nagy műbe, amelyben kora gasztronómiájának teljes skáláját (plusz egy jókora történelmi kitekintést) szeretett volna egy könyvbe foglalni. Mint mondta, ezt tekintette élete fő művének, bár csak halála után jelent meg, 1873-ban.

A könyvet nem lehet úgy olvasni, mint egy irodalmi munkát, de úgy sem, mint egy lexikont. Mi konkrétan ide-oda csapongtunk benne, a szócikkek egyike-másika rövid és velős, ám van, amelyik komplett gasztronómiai, vagy mondhatni gasztrofilozófiai alapvetést tartalmaz. Legalább akkora élvezet olvasni, mint az ételeket enni, ráadásul az átlagember számára kinyitja a világot olyan szélesre, amilyenre csak a 19. század tudta. Ma már csak a legnagyobb ínyencéttermek kínálata vetekedhet azzal, ami Dumas kedvenc francia vendéglőseinél megszokott volt, vagy legalábbis ő annak tekintette. Megdöbbentő, hogy mi minden szerepelt az étlapon, mekkora változatosság, milyen elképesztő technikai tudás jön le egy viszonylag egyszerű receptből is.

Minden sorából árad a mesélőkedv, az, hogy ez az ember szeret főzni és enni, állítjuk, még az írásnál is jobban. A fordítást dicséri, hogy megpróbált a nyelvezetében igazodni az akkorihoz, ami egyrészt élvezetesebbé teszi az olvasást, másrészt pedig tényleg olyan, mintha kicsit visszacsöppennénk abba a korba...

Tulajdonképp azt ajánljuk csak, hogy olvasgassátok sokat, főzzetek belőle minél több ételt (amelyeknek az alapanyagaihoz hozzá tudtok jutni persze), egyetek finomakat, aztán igyatok egy finom bort, és megint olvasgassatok belőle.

dumas

Vannak benne magyar vonatkozások is, magyaros recept is akad, hiszen Dumas járt nálunk, találkozott a szintén nagy ínyenc Jókaival is.

"
A Szent György-hegyi bort Magyarországon és Párizsban is tokaji név alatt adják el. Igaz, ami igaz, ez a bor megközelíti a tokaji minőségét, de az igazi ínyencek nem hagyják magukat becsapni.
Kíváncsiak voltunk a fordító véleményére is - Szederkényi Olgát kérdeztük:

– Mi alapján válogatott a magyar fordításnál a teljes műből?

– A Nagy Konyhaszótár az Osztrák-Magyar Monarchia idejében jelent meg először: 1873-ban Párizsban. Ezért egyértelmű választásnak tűnt, hogy az akkori Monarchia területéről és Közép-Kelet-Európából származó recepteket és kulináris kalandokat mindenképp lefordítom a magyar válogatásba. De nem szerettem volna kihagyni a klasszikus francia fogásokat sem – ezek nélkül nem lett volt teljes a kép. Így került bele az első magyar verzióba a nagy francia húsleves, az erdélyi medvesonka, a dél-francia halleves, a krakkói töltött tojás, a magyar bárány, a bécsi kuglóf, a milánói borda, a szlovén panírozott csuka, a lengyel rumbaba vagy a német savanyú káposzta. Rengeteg 19. század végi régi étlapot és menükártyát is átböngésztem, hogy meggyőződjek arról: valóban ettek ilyen ételeket akkoriban Pesten az elegáns vendéglőkben. Néhány egzotikus étel receptjét is lefordítottam: például a föld alatt sütött, datolyával töltött arab bárányét vagy a Saint-Domingue szigeteki barackviráglikőrét. Utóbbi szigetről származott ugyanis Dumas nagyanyja, aki fekete rabszolganő volt.

– Mi volt a kedvenc része/receptje a könyvből?

– Dumas humora és túlzásai nagyon mulattattak. Ő szerkesztette össze először az arisztokrata és a szegény konyhát ugyanabba a könyvbe. Óriási lelkesedéssel beszél a királyi módon tálalt buggyantott tojásról: 15 tojást posíroz, majd 12 nyárson sült kacsát csontig bemetsz, és a kifolyó pecsenyelével ízesíti a tojásokat, végül költői kérdésben tör ki, hogy vajon mit szól ehhez a túlzáshoz az olvasó. Vagy: kijelenti, hogy a világ egyik legjobb étele a szalonnás bab, de javasolja, hogy fogyasztását csak kétórai sétálás és testmozgás után kezdjük meg. De jót nevettem azon is, amikor elmeséli, minden nap friss vajat készített magának úgy, hogy reggel egy üveget megtöltött friss tejjel, azt a lova nyakába akasztotta, a kocsikázás közben pedig estére a vaj megköpülődött. Vagy megtudhatjuk azt is, hogy a Nagy Francia Forradalom idején, Párizs szívében a királyi kerteket krumplival vetették be, az éhínség megelőzésére. De az egész mű tele van hasonló történetekkel, egy valódi gasztronómiai regényt tarthat kezében az olvasó, amelyből nem hiányzik a szerelem, a háború, az irodalom, a művészetek, a gyilkosság és persze a receptek sem.

olga

Szederkényi Olga

– Milyen különbséget lát Dumas korának gasztronómiája és a mai

között?

– Dumas idejében minden volt, amiről most sok sztárséf csak álmodik. A gasztronómia aranykorának is nevezik a 19. századot Franciaországban. A hatás pedig Magyarországig is elért. A kifinomultság, az ételpárosítás, a frissesség, a tálalás olyan magas szintre jutott, hogy a korabeli kulináris stílus nemcsak a szájnak, de a szemnek is valóságos orgiát jelentett. Dumas egyik elődjét, példaképét, Carême-et a szakácsok királyának, a királyok szakácsának is nevezték: ő képes volt arra, hogy egy éven át mindennap összeállítson egy különleges menüsort és 365 nap alatt kétszer nem főzte meg ugyanazt. Talán annyi a különbség, hogy míg akkoriban a népesség 4-5 százaléka juthatott különleges falatokhoz, a többiek pedig jobbára kásán éltek, ma már talán többen engedhetnek meg maguknak egy különlegesebb vendéglőt vagy egy luxusalapanyagot a hentesnél vagy a halasnál.

– Kiknek ajánlja a könyvet?

– A kíváncsi szakácsoknak és a kíváncsi ínyenceknek. Legyenek akár amatőrök vagy profik. Dumas könyvét fantasztikus gasztronómiai inspirációs forrásnak tartom. A nagy konyhaszótárt olvasva nemcsak főzni, de együtt nevetni is lehet Dumas-val. Ráadásul minden oldalon megtanulunk tőle valamit: például, hogy miért herélték ki a rómaiak a kakasokat, hogy miért nem jó a halálra ítéltnek a sör, hogy mikor találták fel a villát, hogy milyen volt egy lakoma Lucullusnál, vagy hogy a pulykának is van osztrigája. Egy biztos: ha valaki egy Dumas-receptet készít el a vendégeinek, akkor biztosan leveszi őket a lábukról. Nemcsak az ízekkel, de a fogáshoz mellékelt történetekkel is.

Vélemények Dumas-ról és a könyvről:

„Midőn Dumasnál ebédeltem Doche, Dejazet, Mlle Leoni és többiek társaságában, jövet elhibáztam az ajtót és nem az igazit nyitottam. Meglepve állottam meg a küszöbön. A konyhában találtam magamat, és a szakács épen hatalmasan kavart valamely étek ingredientiákat egy lábasban. És e szakács köténynyel és felgyürt inggel, nem volt más mint maga Dumas, ki mikor kedves vendégei vannak, egy ételt mindig maga készít.”

Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, színésznő (1858)

Dumas-pere

„Míg Olaszországban emigránskodtam, – ez épen tizenegy évig tartott, – abban a nagy szerencsében részesültem, hogy az öreg Dumas minden évben nálam töltött egypár hetet. (…) Ha nem dolgozott, akkor főzött, ez volt a szenvedélye. Legtöbbet adott a szakácskodásra. Egy nyársot talált fel, mely nem vízszintesen, hanem függélyesen forgott. Hidd el, – mondá sokszor, – e nyársra büszkébb vagyok, mint a Monte Christo regényemre. Nézzed, a tetejébe felhúzok egy kövér libát, a liba alá egy foglyot, a fogoly alá egy szalonkát, a szalonka alá egy fenyves rigót, – a liba zsírja öntözi a vadakat…”

Teleki Sándor, a vad gróf (1879)

"
Gasztronómiai katedrális

Daniel Zimmermann, Dumas-biográfus (1993)

„Fontos alapmunka, s nem mellesleg egy könnyen olvasható igazi Alexandre Dumas-könyv - ezúttal d’Artagnan nélkül!”

Harmath Csaba gasztronómus, a könyv szakmai lektora

Alexandre_Dumas_13

„A konyhaszótár hozzávalói: francia sárm, pikáns humor, csavargásokkal teli, kalandos múlt, pici cinizmussal fűszerezett irónia, áradó, romantikus stílus, féktelen mesélőkedv, farkasétvágy, gasztronómiai tudás, konyhai tapasztalat, kifinomult ízlés és széles látókör. Ez a mű az európai gasztronómia Odüsszeiája.”

Cserna-Szabó András író, a könyv szerkesztője

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: