IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

"A tizenévesek beszélgetése kész kincsesbánya"

Kalapos Éva, a D.A.C. írója, Likó Marcell, a Vad Fruttik énekese és Csapody Kinga, a Manó Könyvek főszerkesztője beszélgetett.

Link másolása

Lepukkant tornaterem, lelkes középiskolások, minikoncert, majd nagy beszélgetés a szobrászteremből lett diákigazgató-választásos kampányirodában, zsíros kenyér, tea. A már akkor sem ismeretlen Vad Fruttik jófejségből (értsd gázsi és útiköltség nélkül) játszott a zirci diákoknak, majd jókedvűen dumált velük órákon át. De nem ám koncertekről, meg „sztárságról”, hanem a srácok életéről. A sok röhögésből és marhulós nosztalgiából néha kihallatszott a „Csak ésszel, srácok!” – egyike a legkedvesebb képeknek a tanári pályafutásomból. Így nem meglepő, hogy miért érdekelt az, vajon Likó Marcell mit gondol róluk, meg a nekik szóló D.A.C.-ról.

Csapody Kinga:

Külön öröm, amikor két számomra fontos alkotót tudok összeismertetni, főleg, mert tudtam, hogy „be fogtok jönni egymásnak”. Az nem titok, hogy Kalapos Éva előbb hallgatott Likó Marcit, mint Marci olvasott volna Évitől bármit, de ez lényegtelen is, mert mindkettőtöknek egy csomó ötlete, gondolata támadt ezután.

Na, akkor csináljuk úgy, mint a D.A.C.-ban, dumáljunk a neten.:)

Nem tudom, ki mivel kezdené, bedobok egyet én kezdésnek, és nekem is passzolhattok kérdést, de bőven jó, ha ti labdáztok.:)

Marci, azt mondtad nekem, hogy egy csomó emlék jutott eszedbe, amikor pár óra alatt befaltad a D.A.C. – Egy új életet.

A bólogatás volt több, hogy „jaja, ezeken én is átestem, ez nem változik”, vagy a „jaj, de öreg vagyok, ez nálunk nagyon nem így ment”?

Likó Marcell

liko

Az jutott eszembe, hogy a gimis szerelmem néhány vonásában hasonlított a Zsanira – például a nevében –, és végig az ő arcával helyettesítettem be a szereplőt. Ez sokáig jól működött, és láttam magam előtt a körömlakkal bevont délutánokat – amiket elképesztő módon untam –, viszont minden naturalista jegy – bulimia – ellenére is hiányoltam néha az életszerűséget.

Én nőttem fel ennyire „máshogy”, vagy szándékosan húztál ki néhány regisztert a D.A.C. világából?

Kalapos Éva

Hű, hát erre leginkább azt tudom mondani, hogy olyan könyvsorozattal még nem nagyon találkoztam, aminek az első részében minden regiszter azonnal benne lett volna. :) Sajna nem sűríthető minden egy részben, a további kötetek árnyalni fogják a sztorit és a karaktereket is, az első rész inkább még bemutatkozó-bemutató jellegű, ahogyan ez a sorozatoknál lenni szokott (ezért volt pl., hogy Harry Pottert sok rajongó a második rész után szerette meg igazán, és a legtöbben ma is azt tartják, hogy az első rész egy limonádé mese:)). Egy koraérett tinilány szemszögéből szerettem volna megragadni a történetet, akinek az uncsi kis életébe egyszer csak berobban valaki, aki azt a kalandos, ugyanakkor biztonságos érzést hozza el, amit az ember lánya csak egy igazi barátnő mellett élhet át. Nehéz ez az „életszag”-ügy, mert sok minden befolyásolja, mi írható le egy ilyen típusú regényben ma Magyarországon, hiszen amellett, hogy megmutatunk dolgokat, sem elriasztani, sem felemelt ujjal oktatni nem szeretnénk, így leginkább lavírozni próbálunk.:)

Te mit gondolsz egyébként az ilyen típusú felelősségről? Van néhány olyan dalotok, amiktől tiniként én tutira a kardomba dőltem volna. :D

Likó Marcell

Ez a fajta oldás a mi zenénkben is tapasztalható, mert amellett, hogy valami súlyosabb sztoriról beszélek, ott van a dal formája, ami általában 3-4 perc, ezért nem süllyedünk epikus mélységekbe. Másrészről engem sohasem érdekelt, hogy mennyire felelek meg bizonyos elvárásoknak – arra gondolok, hogy egyébként is pop-os terheltségből jövök, és inkább az a kihívás, hogy hogyan idegenítsem el magamat a megszokott formától annyira, hogy az még befogadhatóvá váljon –, és jön egy második szűrő, a zenekar, akik szintén hozzáteszik a saját elképzeléseiket, így több ponton is lazulhat egy adott dal.

A Harry Potter-ügyre visszatérve – a második részben megjelenik már Voldemort (lesz-e durvulás)?

Kalapos Éva

kalapos2

Átérzem, amiről beszélsz (a zenét illetően is, én is énekelek már egy ideje, és ugyanezzel küzdünk folyamatosan), csak annyi talán a különbség, hogy szerintem a zenétől még mindig valahogy jobban elfogadják a szélsőségeket. A kiadóval és Kingáékkal is sokat beszélünk erről – szerintem kábé ez a téma jön fel a leggyakrabban, hogy mit lehet és mit nem –, és nehezíti a dolgot, hogy nem csupán a tinikre, de a szülőkre is figyelni kell például, mert míg a zenei anyag máshogyan is hozzáférhető, addig a szülő megteheti, hogy egyszerűen nem veszi meg a D.A.C.-ot a gyereknek, ha nem találja megfelelőnek, amivel – lassan „szülői korba érő” nőként – valamelyest egyet is kell értenem.

Alapvetően valószínűleg én is durvább lennék, már csak azért is, mert a D.A.C. előtt drámákat írtam (a drámakötetem meg is jelenik ebben az évben), amikben van az alkoholizmustól a családon belüli erőszakon át a tinédzserterhességig minden, és pár kritikus meg is kérdezte, amikor kijött a D.A.C., hogy mi ez a tiniregény, hiszen én egy kőkemény realista szerző vagyok.:) Valóban így van, de amikor én voltam tizenéves – és valamennyire ma is –, egy könyv olvasásakor a durvulás mellett az általad említett oldást is igényeltem, és őszintén megmondom, nem is szeretem az olyan ifjúsági könyveket, amik például humor nélkül, kizárólag sötéten ábrázolnak. Ez is kell, meg az is. És igen, Voldemort különböző alakokban megjelenik a második részben. :)

Érdekelne, hogy szoktál-e konkrét visszajelzéseket kapni a szövegeiddel kapcsolatban – akár tizenévesektől –, és milyen jellegűeket?

Csapody Kinga:

(Félhangosan kimondtuk azt az álmunkat is párszor, hogy szeretnénk, ha nemcsak a szülők, de mondjuk a pedagógusok is használhatnák a D.A.C.-ot kulcsként a diákjaikhoz. Azt, ha funkcionálhatna egyfajta trambulinként a közös olvasmányélmény ahhoz az ugráshoz, amit sokszor nehezen mernek megtenni egy-egy rázósabb szituációban. Mert ugye mennyivel egyszerűbb egy szereplőn keresztül beszélni szinte tabunak számító témákról, mint a veled szemben ülő XY-ról. Kaptunk is már ilyen visszajelzést a kritikától: „Sőt, ha lehetne, ajánlott olvasmánnyá tenném a középiskolák felsőbb osztályaiban” és twitteren olvasótól: „Már az ofőm is várja a D.A.C. folytatását ;)”.

Tehát, én azt gondolom, nem baj, hogy nem sokkolóval rontottunk a házba.)

Likó Marcell

liko2

Aham, így már mindent értek, a szülőkre – mint szűrőre – egyáltalán nem gondoltam.

Kapok visszajelzéseket, általában azt, hogy nem értik, mit akarok kifejezni, pedig azt gondolom, hogy nem írok nagy ívű parabolákat, a szöveg azt jelenti, amit épp mutat, nincs benne semmi hókuszpókusz.

Mondjuk, azt hinné az ember, hogy a millió alkoholista országában gyakoribb a konrádi látásmód, de újra és újra megkérdezik tőlem, hogy miért vagyok ilyen szomorú.

Múltkor koncert után kaptam egy cetlit egy lánytól – csak annyit írt rá, „nem a te hibád”. Aranyos tőle, hogy vigasztalni próbál – bár sikerrel járna…

Sikerről jut eszembe: vannak olyan – akár magyar, akár külföldi – művek, amik a D.A.C.-ot inspirálták? Egyáltalán, ez az íróknál hogyan működik? (Mert a zenében ugye hallgatjuk, megtetszik, kipróbáljuk.)

Kalapos Éva

Ez már csak azért is aranyos a lánytól, mert tuti, hogy látta a Good Will Huntingot. ;) Fura, hogy én alapvetően nem szomorúnak érzem a szövegeidet, inkább melankolikusnak, néha dühösnek, meg nyilván tudjuk, hogy az, ami az emberből papíron vagy zenében kicsapódik, sokszor nem is a jelen lelkiállapotát tükrözi, hanem mondjuk valami masszív emlék eredménye, vagy szimplán maga a téma viszi el nagyon messzire. Vagy, ahogy írtad is, a produktum egyszerűen csak erős, úgy önmagáért. De mi mindent nagyon meg akarunk érteni, mintha ezzel bármi egyszerűbb vagy akár csak kicsit is közelibb volna.

kalapos

A D.A.C.-ot nagyrészt sorozatok inspirálták, mármint filmsorozatok, könyveket illetően inkább csak csodálni tudok embereket, pl. Rowlingot vagy Suzanne Collinst, de közvetlenül nem inspiráltak. Azt vettem észre, hogy nálam sosem működik, ha valami konkrét mintát akarok kipróbálni, mert a szövegeim kivetik magukból az ilyesmit, a sajátot szeretik, vagy legalábbis azt, amit már a magamévá sikerült tennem valamelyest. Nem tudom, a többi író hogy van vele, de én nagyon ösztönlény vagyok, hangulatok, mondatfoszlányok, zenék ihletnek meg, nem olvasok például túlzottan utána semminek (ezt persze később szegény szerkesztőim sínylik meg:)). Ti egyébként konkrét megoldásokat vagy motívumokat is fel szoktatok használni? És még egy kérdés: neked ki a legfőbb kritikusod, akár zenében, akár a szövegekkel kapcsolatban?

Likó Marcell

Vannak bizonyos technikai dolgok – pl. énekléstechnika –, ami sokat hozzáad a hangulathoz. Ezt tanulom is, de inkább a ráérzésről szól – és pont azért, amit te is írtál. Ami nem én vagyok valamilyen elfogadható formában, az nem épül be – kell az a szubjektív szűrő.

Zenében másként van ez, mert sok újdonságot már nem lehet felfedezni. Vannak kipróbált, jól működő receptek – gondolok itt gitártorzításokra, effektekre, plug-in–ekre –, amiket addig állítgatunk, mígnem az adott dalhoz illő hangképet meg nem kapjuk (megjegyzem, ezzel megy el a legtöbb idő a hangszerelésnél, mivel itt sem működnek a szolgai átemelések).

vadfr

A legnagyobb kritikusom én vagyok. Valami mindig van velem, ami nem tetszik. Hónapokig vagyok képes kirakózni a szövegekkel, hogy akkor tényleg azt a szót akarom-e használni, vagy oda más szófaj kellene – szükséges-e, hogy versszerű keretben maradjak, vagy írhatok csak úgy összevissza, slágeres legyen, vagy inkább zavaróan kusza?

Ha kidühöngtem magam, akkor meglátogatom Géczi János költő barátomat, és neki mutatom meg, hogy mire jutottam, aztán az ő javaslatait felhasználva újra nekirugaszkodom.

Legfőbb zenei kritikusunk a kiadónk, Lovasi András, de mellette több zenész barátunknak is megmutatjuk a készülőben lévő anyagokat, bár az esetek döntő többségében a saját fejünk után megyünk.

Ha nem is szeretnéd, mégiscsak van egy útmutató jellege a könyvnek. Gondoltál rá, hogy bekerülhetne egy tanórára?

Kalapos Éva

Nincs gond azzal, ha útmutató jellege van, inkább csak azt nem szeretném, hogy didaktikusnak érezzék, mert én is utáltam anno, ha egy sztoriból „tanulságot” kellett levonnom.:) Igen, nagyon szeretnék minél több suliba ellátogatni – már hívtak néhány helyre, és próbálunk is folyton szervezni ilyen alkalmakat –, mert baromira nagy erőt ad már önmagában az is, hogy látom, hallom, tapasztalom azokat, akiknek írok, és nekik aztán tényleg olyan ötleteik, észrevételeik vannak, hogy felnőttként is csak bámulok. Azt például, hogy lehet nyugodtan durvább a második rész, erősebb a drogos vonal, ők mondták, mert úgy találják, hogy ez körülveszi őket, és szívesen tudnának meg többet róla.

A saját testvéreimen (négy van) és minden tizenévesen, akivel találkozom, azt látom, hogy alapvetően nem akarnak mást, mint hogy figyeljenek rájuk, hogy ők legyenek a fontosak, egyrészt mert ezek az évek ilyenek (a nagy egzisztenciális zűrzavar közepette), másrészt mert sokan közülük éppen ezt nem kapják meg kellő mértékben vagy módon. Valaki nemrég kérdezte, járok-e sulikba beszélgetni, hogy inspirációt gyűjtsek, de azt válaszoltam, nem azért járok, mert tutira félrevezetne, amit ott hallanék. Ha én felnőttként megkérdezem őket az ofőjük előtt, hogy „amúgy gyakran szoktatok szívni?”, kötve hiszem, hogy őszinték lennének, de amikor a buszon kihallgatom egy láthatóan szétcsúszott tizenéves pár beszélgetését, az csúnyán szólva kész „kincsesbánya”.

A következő, ami megfogalmazódott bennem, hogy kezdettől fogva (már persze miután rájöttem, hogy a nevetek nem egy rózsaszín lánybandát takar, ez a tévképzetem nyilván a „fruttik”-szó miatt támadhatott:)) azt szerettem a zenétekben, hogy teljesen póztalan volt, és ezt a mai napig érzem benne. Ennek az az oka, hogy nem vagytok már huszonévesek, és beértetek, vagy mindig is tudatosan zárkóztatok el a pózoktól?

Likó Marcell

Leginkább azért, mert nevetségesek. Gyakran ironizálok – ha magamról kell beszélnem –, és ebbe nem férne bele, ha a tükörképemet puszilgatnám.

liko2

Azt is szoktam mondani erre, hogy túl sok maradt meg bennem a nagyapámból – nem kell ide hipszterszemüveg, meg szűk farmernaci, amiből kilóg a segged –, üvölteni kell, és izzadni.

És van ennek egy másik része is. Ha nagyon ki akarod találni magad egy-egy fellépésen, az csak elrontja az élményt. Olyan dolgokra kezdesz koncentrálni, amiknek semmi közük a belső késztetéseidhez. Ha nem sikerül megvalósítani, rosszul érzed magad, ha megvalósítod, akkor meg úgy jössz le a színpadról, mintha ott se lettél volna.

Egy garázsban kezdtem zenélni Várpalotán, akkor is az tetszett, hogy leural a hangerő, és horzsol a gitár – ugyanezeknek a dolgoknak örülök most is.

Csapody Kinga:

Spoiler nélkül kérdezem; van olyan izzadós vagy izzasztó téma, ami dörzsöl is, meg esetleg sokak körme alatt tüske lesz, de mindenképp írni akarsz róla?

Kalapos Éva

Izzadós téma? Van bőven, gyakorlatilag csak az van. Szeretnék a védekezés nélküli, túl korai szexuális életről írni, az etnikai alapú megkülönböztetésről, a családon belüli erőszakról, az anyagi gondokkal küszködő családokról, a nemi identitás kereséséről (hogy szépen fogalmazzak) és hasonlókról. A lista végtelen. Számítok is rá (és állok is elébe), hogy kapunk majd ezekért hideget-meleget a kiadóval, főleg, mert nekem fontos, hogy nagyon közel menjek a problémához, ahhoz, hogy fáj, hogy vérzik, hogy büdös, hogy nincs kaja és éhezünk, hogy nem tudom, ki vagyok, hogy bántanak, kigúnyolnak, hogy ezért vagdosom magam. Szeretném érzékletesen leírni ezeket, nem azért, mert polgárpukkasztásra vágyom, hanem mert azt akarom, hogy érezzék a bőrükön, amiről szó van, mint amikor egy Steve McQueen-filmben két perc hosszú snittek vannak, nehogy alkalmad legyen kibújni az alól, amit az arcodba nyom.

Csapody Kinga:

Mindannyian offon vagyunk, szerintem folytassuk máskor.

Mondjuk lenne kedvetek/erőtök ezt folytatni élőben? Ha lenne rá igény, vállalnátok, hogy mondjuk havonta egyszer „chateltek” a D.A.C. facebook oldalán fiatalokkal olyan dolgokról, amit mással nem mernének megosztani?

Kalapos Éva:

Én szívesen!

Na, akkor akit érdekelne ez, írjon nekünk a D.A.C. Facebook-oldalára kommentet, üzenetet, és találkozzunk ott!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant
Az igazság feltárása helyett inkább önsajnálatba mártott dicshimnuszt kapunk az év egyik legjobban várt könyvétől.

Link másolása

Már a megjelenése előtt az év bestsellereként beharangozott A szabadság nyomában úgy esik majd azok számára, akik szomjazzák a brit királyi családdal – és főleg a Megxittel – kapcsolatos pletykákat, mint egy korty kristályvíz. Megtudhatjuk belőle, hogy Harry szereti a szellem emojit, és Meghan többek közt azzal vette le a herceget a lábáról, hogy Afrikában a bokorba járt pisilni, módjával, és kissé egyoldalúan azt is, mi folyik a királyi kulisszák mögött, a beharangozott Nagy Igazságot viszont nem.

Csupán egy meglehetősen elvakult védőbeszéd két olyan újságíró részéről, akik nyíltan kiállnak a pár mellett.

Bár a brit királyi családdal kapcsolatos sztorikat bármikor, bármilyen mennyiségben el lehet adni, a legnagyobb adu mostanság Meghan Markle és Harry herceg botrányos kiválásáról könyvet írni. A királyi család történetében még 2016-ban indult egy egészen újkeletű valóságshow, amikor Harry herceg egy hollywoodi színésznőre vetett szemet, aki nemcsak félvér volt, de még elvált is, a botrányra éhes brit bulvársajtó és az ilyen termékek iránt fogékonyabbak pedig perverz örömmel figyelték, hogyan kezdi majd ez ki a monarchia idealizált képét.

Az epizódokat pedig tempósan adagolva kaptuk: meglehetősen gyors ütemben jutottak el a megismerkedéstől az eljegyzésig, az esküvőig és az első gyerekig is – kevesebb mint három év alatt hozták össze mindezt. Közben a brit bulvársajtó élvezettel és sokszor elég gonoszan lubickolt a hercegi pár életében naponta több tucat cikket lehúzva olyan témákról, minthogy Markle éppen miért mocskos állatgyilkos, amiért avokádót eszik, vagy éppen hol tart a cicaharca Katalin hercegnével. Aztán erre a katyvaszra, ahol már senki sem tudta, ki a jófiú, és ki a rossz, dobták rá Molotov-koktélként a hírt, hogy a valóságshow főszereplői távoznak, elegük van. Az évadzáró a márciusi hivatalos események egész sora volt, ahol ismét lehetett cikkezni a hercegi pár bosszúruháiról, arról, hogyan ültették be őket a szamárpadba, és a hasonlóan eget rengető horderejű mozzanatokról.

A történet igazi kincsesbánya, a kérdés pedig csak az volt, kinek sikerül odatartania éhes kis mancsát, és mit hoz ki belőle. Az Omid Scobie & Carolyn Durand-páros lett a nyerő, a két újságíró évek óta árnyként követi a királyi családot – Scobie 8 éve tudosít a királyi családról a Harper’s Bazaarnak, Carolyn Durand majdnem két évtizede bejáratos a palotába, többek közt az Elle-nek és Oprahnak szállít sztorikat, emellett Emmy-díjas producer.

A könyv azt ígéri, hogy elmondja a történet egyetlen, igaz és kíméletlenül őszinte olvasatát, mivel véleményük szerint eddig csak a bulvármédia határozta meg, ki mit gondoljon az ügyről. Scobie és Durand képében azonban most igazi felszabadító zsoldosokat kapott a hercegi páros, akiknek azonban mégsem annyira az objektivitás a cél:

a szerzők egyértelmű szándéka sokkal inkább az, hogy piedesztálra emeljék Meghan Markle-t, a párból pedig áldozatot kreáljanak.

A kezdő forgatókönyvírók lázasan jegyzetelhetnek, hogyan mutassunk be hőskaraktert a lehető legszájbarágósabb és egydimenziósabb módon, Scobie-ék ugyanis a csúcsra járatják mindezt. A könyv Meghanja egy olyan földöntúli szupernő, akinek már gyerekkorában is Diana hercegné volt a jele az oviban, a felkelés után madarak fonják be a haját, a reggeli avokádós pirítósa előtt megment három rászorulót, letol négy inspiráló beszédet fiatal nőknek, és még a királynő híresen agybajos kutyái is megszelídülnek a jelenlétében. Még ha mindez így is van, egy idő után elviselhetetlen az a nyálrengeteg, amit a szerzők a hercegné köré vonnak, nem mulasztják el például azt sem, hogy néhány oldalanként egy szigorúan titkos forrás elmondja: Meghan a lehető legtökéletesebb lény a kerek világon.

Amikor már tényleg azt hiszi az ember, hogy ebből a nőből lesz a Marvel legújabb szuperhőse, az egyik – szokás szerint titkos – forrás megjegyzi: igen, Super Megnek szoktam őt hívni.

A kötet egyoldalúságát tovább fokozza, hogy az egész konfliktusban minden hófehér vagy éjfekete. A piros sarokban Meghan és Harry, az elszenvedő hősök, és a róluk csak szépeket mondó barátok, a kékben a palota, a PR-osok, a sajtósok, Vilmos hercegék, a dadusok, az újságírók, de még az utolsó palotaszolga is szemét, undorító dög, akik viselkedésükkel és a támogatás hiányával űzték el a párt, akire a szerzők szerint a monarchiának a legnagyobb szüksége volt.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: