IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
hirdetés

Kiteregették a királyi Dallas szennyesét – elolvastuk A szabadság nyomábant


Link másolása

Egyetlen pillanatra nem inog meg ebben a könyv még az olyan történetek ismertetése során sem, amikor leírja, hogy Meghant komoly lelki szakadékba döntötte, amikor Katalin csak postán küldött neki virágot, nem személyesen adta át. Egy sor ilyen pitiáner konfliktust ismertet úgy, mintha Katalin sátáni kacajok közepette tervezgetné a Buckingham palota egyik homályos termében, hogyan megy majd külön autóval shoppingolni ugyanabba az utcába, ahová Meghan, mert akkor majd így jól megmutathatja neki, ki a hercegné a palotában. Józan paraszti ésszel nyilván nehezen felfoghatók a királyi körökben zajló konfliktusok – hogyan lehet például egy tiaraválasztásból akkora balhé, hogy sértődésig fajul a helyzet,

ám a könyv meg sem próbálja úgy tálalni, mintha nem egy valóságshow szereplői keresnék a kákán is a csomót, csak azért, hogy a plebs jól szórakozzon.

Scobie-ék rettentő nagy buzgalommal próbálják meg szimpatikussá tenni a párt. Amikor már túl sokszor mondták el Meghanról, mennyire fantasztikus, Harry pedig mennyire védelmező, akkor bedobnak olyan lehengerlő félmondatokat, miszerint kanadai tartózkodásuk alatt GYALOG jártak el egy olyan közeli étterembe, ahová a dúsgazdag vendégek mindig helikopterrel érkeztek. Őrület mik vannak, a jófejség netovábbja, ha egy hercegi pár a saját lábait használva jut el valahova – gondolhatnánk, de tényleg csak mi gondoljuk így, mert a könyv elismerésként értelmezi az ilyen mozzanatokat. Pont az ilyenek miatt nehéz komolyan venni az izzadtságszagú erőlködést, még akkor is, ha az ember alapvetően szimpatizál a párral, és nem hiszi el a pletykalapoknak, hogy ez a két ember bizony pénzéhes manipulátor, akik ott rúgnak bele a királynőbe és a monarchiába, ahol csak lehet.

Ezzel pedig el is érkeztünk a könyv legnagyobb hibájához: annak a kérdésnek a megválaszolásához, amelyet szerzőtársam már a könyv megjelenése előtt feltett. Öngól lehet-e az őszintének beharangozott leleplezésből? Öngól, de még mekkora. A könyv, amely oly görcsösen próbálja oldalról oldalra belénk verni, hogy márpedig itt lenne az ideje kezdeményezni Meghan szentté avatását, a vérszomjas brit sajtó és a rideg királyi gépezet pedig szégyelje el magát, épp az ellenkező hatást éri el.

Az ehhez kapcsolódó másik kérdés pedig az, amire valószínűleg egyenes választ sosem kapunk, mégis meglehetősen egyértelmű:

vajon ez is a Sussex-gépezet része?

Mikor a könyv híre felröppent, még arról volt szó, hogy a hercegné személyes naplója is alapjául szolgál, ezen kívül a szerzőpáros több mint száz bennfentessel – ismét hangsúlyozom, a legnagyobb részük névtelen – rekonstruálta a történeteket. Sokszor azonban kínosan rezeg a léc, hogy az a bizonyos titkos forrás valószínűleg maga a pár valamelyik tagja, akik így kívánják névtelenül irányítani önnön dicshimnuszukat, és önsajnálatukat ráereszteni a világra.

Az a tény, hogy ők állnak a könyv mögött cseppet sem lenne meglepő – a brit királyi család és Harry-ék mögött is olyan PR-gépezetek működnek, amelyek rendkívül hatékony és furfangos módokon tudják befolyásolni az emberekben formálódó képet. A hercegi pár persze a könyv kiadása előtt kiadott egy közleményt, miszerint az égvilágon semmi közük nincsen a műhöz, de hogy ki kinek hisz, az mindenkinek a fantáziájára van bízva.

Az mindenesetre az utóbbit támasztja alá, hogy Harry-ék annál azért bőven intelligensebbnek tűnnek, hogy ily bénán próbálják kimosdatni magukat a szennylapok által rájuk zúdított mocsok alól.

Az viszont ellene szól, hogy a pár, aki nyílt háborút hirdetett a sajtó ellen, amiért magánéletükben turkált, miért nem szól egy szót se egy olyan könyvről, amely magánéletük legbelsőbb szegleteibe enged betekintést? Nem olyan nehéz rájönni, hogy a dicshimnusz annyira nem fáj Harry-éknek, különben is, hogy nézne ki egy ezredik dühös közlemény a hercegi pártól, amelyben kifogásolják a glória súlyát a fejükön?

A könyv időzítése sem túl szerencsés, bár erről aztán végképp nem tehet senki. Bár sokak számára egy könnyed, romantikus tündérmese lesz, ami akár ki is kapcsolhatja a romantikus sztorik iránt fogékonyakat a hétköznapi mókuskerékből, nehéz a vírus által sújtott nehéz időkben átérezni azt, milyen is lehet az egyik csillogó palotából magángéppel átmenekülni a másikba, vagy megsértődni, amiért Harry kevesebb pénzt kapott apjától a jótékonysági szervezetei számára, mint a trónörökös, Vilmos.

Tényleg olyan ez az egész, mint egy nagyszabású királyi Dallas, csak itt éppen nem az a kérdés, ki ölte meg Jockey-t, hanem mikor lesz végre vége ennek az elnyújtott királydrámának.

Kicsit olyan, mintha direkt alapanyagot nyújtana a brit királyi családot bemutató The Crown című sorozathoz, ami a hatodik évaddal elvileg véget ér, és Harry-ék már jelezték is, hogy jóformán a Towerbe vetetik azt, aki beleírja őket, mégis olyan, mintha egy elvakult rajongó írta volna meg hozzá a vázlatos forgatókönyvet. Ráadásul ironikus, hogy a könyv éppen az igazi mocsokként leírt brit sajtót eteti – aminek egyébként a szerzők is tagjai –, amely hálásan veszi is a lapot: kéjes élvezettel csámcsog el mondatonként a könyv által odadobott szaftos csontokon, növelve ezzel saját kattintásszámát.

Az írók jól járnak, a sajtó jól jár, egyedül Harry-ék járnak rosszul, amiért pont egy ilyen komolyan vehetetlen módon megírt könyv hirdeti az ő „igazságukat”.

A szabadság nyomában a 21. Század Kiadó gondozásában augusztus 11-től magyarul is elérhető!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Jóbarátok-rajongóknak kötelező olvasmány: új könyv árulja el a sorozat kulisszatitkait
Hogy jött létre minden idők egyik legjobb sorozata, miért nem akarták a producerek Jennifer Anistont, és miként született a mára legendás főcímdal? Ez mind kiderül A Jóbarátok generáció című könyvből.

Link másolása

A XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg Saul Austerliz A Jóbarátok generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? című könyve, amely azzal kecsegtet, hogy betekintést nyújt a legendás sorozat kulisszái mögé.

A szerző alapos munkát végzett, interjút készített az írókkal, rendezőkkel, producerekkel, stáb tagokkal, és ezek alapján írta meg minden idők egyik legnépszerűbb sitcomjának történetét.

Miután magam is humorral foglalkozom, természetesen a Jóbarátok alapmű számomra. És bár nem vagyok az a fajta „hard core fan”, aki álmából felébresztve is fújja az összes mellékszereplő nevét, és oda-vissza tudja az összes epizódot, az az érzésem,

ez a könyv még nekik is tartogat meglepetéseket.

Én például nem tudtam, hogy a Rosst alakító David Schwimmer a sorozat egyik kiemelt színészének számított, de amikor az első évad sikere után leültek vele, hogy gázsi emelést ajánljanak, olyat tett, ami Amerikában példátlan: rábeszélte a színésztársait, mondják meg egymásnak, ki mennyit keres, és lépjenek fel közösen a tárgyalásokon.

Úgy gondolta, hatan egyenrangú főszereplői a sorozatnak, igazságtalan volna, ha valaki kevesebbet kapna.

A javaslatba még Courtney Cox is beleegyezett, pedig ő már ismert színésznőként érkezett a stábba. Ez is jól mutatja, mennyire összekovácsolódott a csapat.

A könyv nemcsak a sorozat létrejöttét és későbbi alakulását írja le részletesen, hanem betekintést nyújt az amerikai televíziózás világába, megmutatja, mennyi stresszt kellett elviselni az alkotóknak már addig is, amíg egy-egy ötlet képernyőre kerülhetett. Előfordulhat, hogy a pilotadás után elmeszelnek valamit, de ha be is rendelnek egy sorozatot, általában csak fél szezont kérnek, ami után még mindig dönthetnek úgy, hogy nem tartanak igényt a folytatásra.

A sorozat megalkotói, Marta Kaufmann és David Crane az óriási tét ellenére mertek kockáztatni. Például amikor a producerek tiltakozásával dacolva ragaszkodtak Jennifer Aniston szerződtetéséhez.

A fiatal színésznő lenyűgözte őket, amikor meghallgatták Rachel szerepére. Csakhogy Anistonnak szerződése volt már a szintén készülőben lévő Muddling Through című sorozatra.

Ez azt jelentette, hogy ha az a produkció zöld jelzést kap, akkor a Jóbarátok elveszíti a színésznőt, és kidobhatják a vele felvett pilot epizódot.

Végül azonban rájuk mosolygott a szerencse: a Muddling Through sosem került képernyőre.

Természetesen nem akarok minden sztorit lelőni előre, ezért kedvcsinálónak legyen elég annyi, a könyvben olvashatunk többek között Mathew Perry alkohol- és gyógyszerfüggőségéről, egy emlékezetes perről, amely a maga sajátos módján a #metoo mozgalom egyik előfutárának tekinthető, és arról a dilemmáról, amely elé a 2001.09.11-i terrortámadások állították a sorozat íróit.

Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy talán néha túlságosan is alapos akar lenni. Egy példa: miután a Jóbarátok fő helyszíne a Central Perk kávézó, az amerikai kávéházi kultúra boncolgatásában Austerlitz visszamegy egészen a Starbucks alapításáig.



Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Obama könyve abszolút bestseller lehet az elnöki önéletrajzok közt
Egyetlen nap alatt majdnem egymillió példányt vásároltak meg belőle.

Link másolása

Már a megjelenést követő első 24 órában majdnem 1 millió példányt vettek Barack Obama Egy ígéret földje című memoárjából, ezzel ez lehet minden idők legnépszerűbb elnöki önéletrajza - írja a Guardian.

A könyv szerdán jelent meg egyelőre az Egyesült Államokban és Kanadában, az azt kiadó Penguin Random House pedig rögtön rekordot könyvelhetett el:

az első 24 óra leforgása alatt több mint 890 ezer példány fogyott belőle.

Ezzel az egykori elnök azonnal le is körözte nejét, Michelle Obamát, akinek az Így lettem című önéletrajzát az első nap 725 ezren vették meg Észak-Amerikában.

Úgy fest azonban, hogy nemcsak feleségét, hanem a többi elnököt is lekörözi: Bill Clinton Életem című könyvét 400 ezren, George W. Bush Döntési helyzetek című önéletrajzát pedig 220 ezren vették meg a megjelenés első napján az Egyesült Államokban és Kanadában. Azonban még az abszolút rekordtól így is messze van az egykori elnök, azt ugyanis nem más tartja, mint J.K. Rowlings, aki a Harry Potter hetedik részével állította be azt: 2007-ben a megjelenése napján összesen 8 millió fogyott belőle.

A 768 oldalas önéletrajz a Guardianben megjelent kritika szerint

"Barack Obama önéletrajzát olvasni Donald Trump utolsó, acsarkodó napjain olyan, mintha belebámulnánk az emberi természet két véglete közt tátongó szakadékba, miközben továbbra sem győzünk csodálkozni, hogyan tudott ugyanaz a nemzet két ennyire különböző embert megválasztani."

A könyv várhatóan december 10-én jelenik meg magyarul.


Link másolása
KÖVESS MINKET: