A magyar költészet napja: a ti kedvenc verseitekből válogattunk

Nyitókép forrása: Bödőcs Tibor Facebook - szmo.hu
2022. május 21.

Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése kapta a 2022-es Libri irodalmi díjat, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája nyerte el - közölte a Libri-Bookline Zrt.

Bödőcs Tibor közönségdíjas politikai szatírája egy regény, "amely megjelenésével megrengette, megrángatta, tépte-vonta a világot, amely mondatok tevepatáival tapodja, betűvágtával kopogja, szóharanggal kongatja, anekdoták lángnyelveivel lobogja az igazságot, és annak fordítottját, visszáját, fonákját, árnyékát, reciprokát, egy olyan országban, ahol az a törvény, hogy a sokaság kevésre se vigye, ahol mindőnk akarata, hogy a sólyom repüljön, a vakond túrjon, de legyen, aki megmondja, kiből lehet sólyom" - mondta Beck Zoltán.

A humorista a díj kapcsán arról is beszélt a Népszavának, hogy alkotói szabadságra ment.

– ez mind lassítja az alkotói folyamatot, de nem is baj, mert így érnek meg az ötletek. Nem kapkodok, nem iparilag termelem az újabb és újabb esteket és könyveket, hanem hagyok időt az ötleteknek szárba szökkeni" - árulta el.

Az alkotói folyamatról elmondta:

Kell a standupban eltöltött évtizedeim tapasztalata, alkalmazni kell a mesterségbeli tudást, de azért nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti".

A témákról pedig úgy vélekedett:

"Nagy kérdés, hogy miként lehet a háborúról, vagy másról beszélni? Lehet, hogy azért kell másról is, mert háború van, és ne csak erről legyen szó, mert az élet nem csak ebből áll. De a háborúról hallgatni sem lehet. Nem tudom még, mi lesz".

A politikai szerepvállalást is elutasítja:

"Én teljesen alkalmatlan vagyok az életre, én csak figyelek, ábrázolok, reagálok rá, gúnyolódom, bohóckodom, hülyéskedem. Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal, de előtte egy héttel csináltam meg a propagandamédia paródiáját, és utána próbálkoztak, mintha önmagukat parodizálták volna".

A teljes interjú ITT olvasható.

Göbölyös N. László - szmo.hu
2021. január 15.

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.

Fischer Gábor - szmo.hu
2022. június 27.

„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.

Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".

Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.

Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.

Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.

Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat

Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert

És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.

Bizalmi vagyonkezelők

Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy

A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.

Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét

Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.

A tisztogatás

Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.

Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így

Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.

Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.

A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.

Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.

Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával

Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.

De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.

Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az

Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.

A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.

A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:

Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal

Malinovszki András / Fotó: Kőhalmi Zoltán/Facebook - szmo.hu
2021. október 07.

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.