KULT
A Rovatból

Nyáry Krisztián: Egy szerelmi zálognak köszönhető a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása

A népszerű író, irodalmár hamarosan a múzsákról tart előadást, de mesél a magyar identitásról és a könyvfutárról is.

Link másolása

Nyáry Krisztián igazi reneszánsz ember, író, irodalmár, de közben sikeres üzletember is. Azzal a nem titkolt reménnyel vártam az interjút, hátha sikerül ellesni a titkát.

- A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jártál, mégsem lett belőled színész vagy stand upos.

- Általános iskolás koromban még voltak színészi ambícióim, de mire Szentesre kerültem, már jobban érdekelt az irodalom. Ráadásul ott megismertem egy csomó valóban színházi pályára való embert.

Ezzel együtt felvételiztem a Színművészetire, mert volt egy babona, hogy minél többen felvételiznek egy osztályból, annál nagyobb esélye van azoknak, akik igazán oda valóak.

Valami csoda folytán tovább jutottam az első rostáról, de addigra fölvettek a pécsi egyetemre.

- Elég sok kanyar van a pályafutásodban. Tanársegéd, szerkesztő, aztán polgármesteri sajtóreferens és sajtófőnök, piackutató vezetője. Nem vagy egy nyugton ülő típus.

- Bizonyos értelemben mindig ugyanazt csináltam: magyarról magyarra fordítottam. Elmeséltem valamit magyarul valakiknek. De minden esetben vagy közvetlenül irodalommal foglalkoztam, vagy kommunikációval.

- A nagyközönség az Így szerettek ők megjelenése kapcsán ismert meg. Nem tipikus, hogy Facebook posztokból könyv szülessen. Gimpel Tomi Hogyan szelídítettem villamost című kötete hasonló, de tény, hogy te törted fel az utat.

- Igen, abban az időben ez majdnem elképzelhetetlen volt. Ennek sokféle oka lehet. A 2010-es éveknek az elején nagyon bizonytalanná vált a minket körülvevő világ. Ilyenkor természetes reakció a múltba fordulás. Emlékszem például, hogy megjelentek régi sportolóknak a képei, archív felvételek, régi családi képek. Az embereket hirtelen elkezdte érdekelni a múlt.

Volt egy technológiai oka is: akkor még teljesen más volt a Facebook algoritmusa. Aki föliratkozott a posztjaimra, az biztos, hogy látta is. Ma már nem így működik, de akkor sok embert el lehetett érni így. Amikor 10-15 ezer követőm volt, akkor több embert értem el egy poszttal, mint most, hogy van 75 ezer, mert ma már a mesterséges intelligencia megszűri.

Ez volt az az időszak, amikor a közösségi média túlnőtte magát. Már nemcsak státuszüzenetek jelentek meg, hogy „éhes vagyok” meg „megyek iskolába”, „ülök a buszon”, hanem elkezdték használni akár történetek elmesélésére is, és ott kiderült, hogy lehet egy mondatnál hosszabb dolgokat is írni.

A barátaim kedvéért kezdtem el az Így szerettek ők sorozatot, nem is volt vele semmi más célom, mint az ő szórakoztatásuk. Ezért úgy gondoltam, itt írhatok hosszabban, legfeljebb nem olvassák el. Az az ő bajuk. És kiderült, hogy van rá fogadókészség, vannak ennek a műfajnak olvasói, akik szívesen eltöltenek tíz percet egy ilyen kis írás elolvasásával, tehát megdőlt ez a marketing vastörvény, amiről aztán kiderült, hogy nem is vastörvény.

Így kezdtem el, nem volt vele semmi más tervem. Fogtam egy képet, írtam hozzá egy mondatot, aztán másnap kettőt, harmadnap már négyet, körülbelül így indult el. Hamarosan kialakult ez a kis műfaj: rövid történetek magyar írók és költők magánéletéről.

Egyszer csak észrevettem, hogy már nemcsak a barátaimnak írok, hanem az ő barátaiknak, meg azoknak a barátaiknak, lettek követőim, vagy feliratkozók, nem tudom, hogy hívta akkor a Facebook.

Egy idő után már nagyon sokan voltak és ismeretlen emberek is kíváncsiak voltak arra, amit csinálok. Amikor már több ezren voltak, elkezdtek megkeresni könyvkiadók. Eleinte azt mondtam, fölösleges ebből könyvet csinálni. Ha az ember megkapja majdnem ugyanazt ingyen, miért adna érte pénzt?

De addig-addig mondták, hogy azt gondoltam, végül is nem az én pénzem, hanem az övék, csináljunk belőle könyvet. Aztán kiderült, hogy megveszik az emberek a könyvet is, mert a közösségi médiában másként olvasunk információkat. Azzal le lehet ülni egy fotelbe, ha elég szép a könyv, akkor föltesszük a polcra, ráadásul ajándékba is lehet adni.

- Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kell-e, szabad-e firtatni a művészek magánéletét?

- Ahhoz, hogy egy festményt, novellát, regényt, bármilyen műalkotást élvezni tudjunk, nem muszáj bármit is tudnunk az alkotójáról.

De azért, ha tudunk róla többlet információt, az sokat segíthet az értelmezésében. A magyar oktatás egyébként is olyan, hogy életrajzokat tanulunk. Főleg irodalomból.

Az írók, költők magánéletét tehát már általános iskolában megismerjük. Igaz, hogy egy kilúgozott, kicsit a szentek életrajzához hasonló formában. Amíg meg nem házasodik, addig lehet neki szerelme, aztán onnantól kezdve már nincs. A magánéletükben is egytől egyig nálunk kiválóbb embereknek tűnnek. Kivétel persze van, például a fekete bárány Ady Endréről mindenfélét megtanulunk már egészen korán.

Az is fontos, hogy ezek az emberek, művészek, akik el akarnak nekünk mondani amúgy valamit a műveiken keresztül, nagyon gyakran remélik, vagy számítanak rá, hogy az ő munkásságuk fennmarad, és ennek megfelelően sokszor magántermészetű dolgokat is megírnak magukról. Egyáltalán nem ritka, hogy még az igazán titkosnak szánt dokumentumokból is kikacsint a szerző.

Például Karinthy Frigyes írt egy titkos szerelmes levelet a szeretőjének Bécsbe.

Nyilván nem akarta, hogy ez a felesége kezébe jusson, de mégis az van benne, hogy drágám, lehet, ez a levél egyszer érettségi tétel lesz.

Gárdonyi Géza titkosírással írta a naplóját, olyan titkosírással, hogy a halála után 20 évvel katonai titkosírás szakértők fejtették meg. Tehát nyilvánvalóan nem akarta, hogy a környezete abba belekukkantson. Mégis azt olvassuk a második oldalon, hogy kedves olvasó, ha megfejtetted a naplómat, akkor így és így kell olvasni.

Akkor is felmerült ez a kérdés, amikor elkezdték kiadni Móricz Zsigmond naplóit, mert ezek nagyon intim naplók. Egészen a szexuális életéig nagyon mélyen ír le mindent. Megkérdezték a vele foglalkozó kutatókat, nem érzik-e úgy, hogy ez nem ránk tartozik. Akkor idézte valaki a lányát, Móricz Virágot, aki Móricz Zsigmond levelezése első kiadásakor azt mondta: „De hát apám ezt mind a közönségnek írta.”

A magánélethez való jog valóban gyakran szembekerül a tudományos megismerés, vagy akár a kíváncsiság szempontjaival. Kérdés, hogy mit kell belőle megismernünk, mi az, ami ránk tartozik, mi az, ami nem. Ezért azt a megoldást választottam, hogy nem levéltárakban meg padlásokon kutakodom, hanem olyan könyvekben, amiket már valaki megjelentetett, tehát eldöntötte ezt a dilemmát helyettem.

- Magyarországon, ha egy író populáris lesz, és pláne, ha a sikere anyagiakban is mérhető, arra valamiért ferde szemmel néznek, és van egy olyan meggyőződés is, hogy minél kevesebben értenek egy írót, annál jobb. Téged nem piszkáltak emiatt?

- Nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy ez egy szórakoztató, ismeretterjesztő műfaj, és soha se állítottam ennél többet. Nem vagyok szépíró, nem írok regényeket, és nem is tudományos igénnyel írom ezeket a műveket. Talán éppen ezért nem fordult ellenem istenigazából senki.

Kritikák természetesen értek egy-egy konkrét esetben: volt, hogy jogosan, és volt, hogy nem. De jóval több pozitív visszajelzést is kaptam. Nagyon sok irodalomtörténész örült, mert így eljutott valamilyen értelemben a szélesebb közönséghez is annak a híre, amivel ők foglalkoznak. Közérthető nyelven, szórakoztató céllal írtam meg azt, ami mögött másoknak a hosszas kutató munkája van. Én ezekből dolgoztam. Fogalmazhatunk úgy, hogy ezen az elzárkózó, kicsit arisztokratikus váron, ami az irodalomtudomány, kinyitottam ajtókat meg ablakokat, és be lehet nézni. Aki igazán kíváncsi, tovább tud lépni, és akkor már nem az én könyveimet olvassa el, hanem egy részletesebb életrajzi kötetet, monográfiát.

- Csatlakoztál a Tudományos Stand Up csapatához. Miről fog szólni az előadásod?

- Arra kértek, hogy meséljek ebben a sorozatban egy kicsit a múzsák szerepéről. Léteznek-e egyáltalán? Mi a szerepük? Iskolás korunk óta ismerünk ilyen múzsákat Ady Lédájától Csokonai Lillájáig. Ez csak egy hagyomány, vagy valóban léteznek olyan emberek, akik másokat akár a szerelem érzésén keresztül, akár valamilyen erotikus vonzalmon keresztül műalkotások megalkotására bírnak?

Sokan kérdezik tőlem, hogy a beteljesült boldog szerelem vagy a reménytelen, csalódásokkal teli szerelem ösztönzi-e inkább alkotásra a művészeket? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy a szerelem önmagában is egy olyan intenzív érzelmi állapot, amelynek kétségbevonhatatlanul van inspiráló hatása.

Milyen múzsatípusok vannak? Léteznek-e férfi múzsák? Ilyesmikről fogok történeteken keresztül mesélni.

Nagyon érdekes, hogy mennyiféle arca van ennek, például van, hogy valaki egyáltalán nem tudja magáról, hogy ő egy múzsa. Ilyen például Juhász Gyula és az Anna-szerelem. A költő Sárvári Anna művésznővel egész életében összesen 10 percet találkozott, aztán sorra írta hozzá a szerelmes verseket. A színésznő már csak Juhász Gyula halála után értesült róla.

Más esetben a múzsa olyan partner, aki bizonyos értelemben menedzsere is a férfinak, vagy adott esetben a nőnek, és akár saját magát háttérbe szorítva segíti azt a művészt. Több ilyen is van, például a festészetben Ferenczy Károly, aki a nagybányai iskola első számú képviselője volt. Az ő felesége, a nála jóval idősebb Fialka Olga szintén festőművész volt. Attól kezdve, hogy megismerkedtek, mindent arra tett föl, hogy el tudjon indulni Ferenczy pályája, felismerjék a tehetségét. Ez persze csak a két véglet.

- Lehet az embernek múzsája más, akár nem is művészi területen is?

- Szerintem minden alkotó munkánál elképzelhető. Egy tudósnak is lehet múzsája, biztos vannak erre is példák.

Hogy egy jó példát mondjak:

az, hogy Széchenyi István felajánlotta birtokai egy éves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, az egy szerelmi zálog volt.

Beleszeretett egy férjes asszonyba, Seilern Crescenitába és később maga írja le a naplójába, hogy lényegében nem volt más célja ezzel, mint hogy felhívja magára a hölgy figyelmét.

Milyen jó, hogy ezt így tette és nem leszórta liszttel az utcákat, hogy lehessen szánkázni nyáron. Mert ilyen is volt abban a korban. A szerelem nagy dolgokra tudja indítani az embert, és ehhez nem kell feltétlenül művésznek lenni.

Sőt, vannak olyan művészek is, akik nagyon tudatosak, nem óriási érzelmek mozgatják őket, hanem a józan megfontolás.

Nyáry Krisztián Modernkori Múzsák

2021. május 5. 19.00-21.00 Az előadásáról és a Tudományos Stand Upról többet megtudhatsz a Tudományos Stan Up honlapján és Facbook oldalán.

 

- Mindenképp szerelmet feltételez egy múzsa-alkotó kapcsolat? Nem lehetséges, hogy szerelem nélkül is inspirál valaki, mert egyszerűen annyira egy hullámhosszon vannak?

- Dehogynem. Például a magyar kultúrtörténetnek van egy kiemelt főmúzsája, aki egész életében másokat ösztönzött műalkotásra. Őt úgy hívták, hogy Csinszka. Volt olyan, ahol szerelem volt a háttérben, Ady vagy Márffy Ödön festőművész esetén egyenesen házasság. De más estekben semmiféle szerelmi vagy erotikus háttért nem ismerünk, hanem egyszerűen inspiráló személyiség volt. Móricz beleírta a figuráját a regényeibe, Rippl-Rónai megfestette.

Egy barátság is lehet ilyen. Felbukkan az életedben egy különös, inspiráló, vibráló személyiség, és a hatására elkezdesz valami mást csinálni. A szerelem csak egy nagyon tipikus és mindenki által ismert megnyilvánulási formája ennek, de ezerféleképpen lehet hatást gyakorolnia a művészekre.

- Beszéljünk kicsit a Magvető Caféról. Az én szívemnek már csak azért is kedves, mert a Magyar Műfordítók Egyesületén keresztül támogatjátok a fordítókat, és minden szeretetnek nagyon örülünk. Ha valaki író, irodalmár, nem lesz automatikusan alkalmas egy könyvesbolttal kombinált kávézó vezetésére. Neked ezek szerint van üzleti vénád.

- Bár elsősorban a programokért felelek, de tény, hogy van egy operatív, menedzser énem is. Egy irodalmi kávézóhoz sokféle készség kell. Bennem ezek jól egyesülnek.

Régebben voltak a hétvégi napilapokban irodalmi mellékletek, novellák, versek. A televízióban, rádióban adtak irodalmi műsorokat. Ma ilyen nincs, vagy csak nyomokban. Valamennyit pótol belőle a közösségi média, de azért nem mindent, ezért felértékelődtek a személyes találkozások. Ezért hoztuk létre a kávézót, hogy legyen egy találkozási pont írók és olvasók, szövegek és olvasók, vagy akár olvasók és olvasók között.

Úgy tűnik, megtaláltuk azt a programkínálatot, amire fogékony a közönség, mert általában az szokott lenni a problémánk, hogy elférjenek az emberek.

Említetted a műfordítók sorozatát. Számítottam rá, hogy népszerű programok lesznek.

De arra azért magam sem gondoltam, hogy majd nézőket kell elküldenünk a helyhiány miatt egy ilyen szakmai programról.

Az emberek kíváncsiak az irodalom kulisszatitkaira.

- A Magvető Café is próbál alkalmazkodni a veszélyhelyzet kereteihez. Mesélj a könyvfutár szolgáltatásról.

- Korábban is gondoltunk már erre, de a pandémia felgyorsította a dolgot. Az irodalomhoz hozzátartozik, különösen karácsony előtt, hogy dedikált könyveket keresnek az olvasók. De most nem lehet találkozni az írókkal. Ezért az egyik legnagyobb ételfutár-szolgálattal elindítottuk közösen a Könyvfutár- szolgáltatást. A lényege, hogy a futárszolgálat honlapján keresztül meg lehet rendelni az adott könyvet dedikálva. A megjegyzésbe megadhatják, kinek szeretnék dedikáltatni. Az író pedig ugyanúgy ott ül, és dedikál, csak nem az olvasók állnak sorba az aláírásáért, hanem a futárok. Természetesen a karanténszabályok betartásával.

Úgy tűnik, van rá igény. Legutóbb Kepes András járt nálunk, legközelebb pedig Orvos-Tóth Noémit várjuk.

- Végezetül a kötelező kérdés: min dolgozol?

- Most adtam le egy dokumentumdarabot a Madách Színháznak, amely Ady Endre magánéletéről fog szólni. Valószínűleg online előadás lesz még ebben a félévben, aztán a továbbiakat meglátjuk.

Közben pedig írom a könyvemet, amely olyan emberek életével fog foglalkozni, akiknek a mai magyar identitást köszönhetjük.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindaz, amivel azonosítjuk magunkat, az mindig is ilyen volt. A magyar konyha, a magyar irodalom... Pedig ezeknek a dolgoknak a túlnyomó részét a 19. században találták ki, tehát történelmi léptékkel nem olyan régen.

Például azt gondoljuk, mindig is kolbászt és pörköltöt ettünk, pedig ez sem olyan nagyon régi dolog. Annak is megvan a története, hogy miként alakult át a magyar konyha nagyon gyökeresen.

Vagy azt szeretném elmesélni, kik voltak azok az emberek, akik például megteremtették azt a társalgási nyelvet, amin ma is beszélgetünk egymással.

Az ugyanis nem volt magától értetődő, hogy felső-tiszai nyelvjárásban beszélgetünk, és a tévében úgy beszélnek hozzánk.

Ez Kazinczy Ferencen és társain múlott, de történhetett volna máshogy is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Barry Newman, a Petrocelli-sorozat sztárja
A színész 1974-ben kapta meg Anthony Petrocelli szerepét, és összesen 44 részt forgattak le a szériából.

Link másolása

92 éves korában meghalt Barry Newman színész, akit Magyarországon a legtöbben a Petrocelli című bűnügyi sorozatból ismerhettek. A színész még

május 11-én hunyt el egy NewYork-i kórházban, a felesége azonban csak most erősítette meg a halálhírét.

Barry Foster Newman 1930-ban született Bostonban, szülei első generációs bevándorlók voltak. A középiskola után a Brandeis Egyetemen tanult antropológiát, de komolyzenei képzést is kapott: kiválóan játszott szaxofonon és klarinéton is.

Az egyetem után bevonult a seregbe, majd miután leszerelt a Columbia Egyetemen kapott ösztöndíjat, hogy megszerezhesse a doktori címet antropológusként. Miután New Yorkba költözött egy barátja meghívta egy órára a legendás Lee Strassberg színiakadémiájára. Itt szeretett bele a színészetbe, és mindössze öt hét után ott is hagyta az egyetemet, hogy Strassbergnél tanulhasson.

Anthony Petrocelli szerepét 1974-ben kapta meg, az NBC-nek készített sorozat három évada alatt összesen 44 részt forgattak le. A szériát Magyarországon azonban csak a '80-as években mutatták be, így

mire Newman nálunk sztár lett, addigra Hollywoodban már leszálló ágban volt a karrierje.

A sorozatot követően több híres filmben is kapott kisebb szerepeket, de ezek nem hozták el számára az igazi áttörést.

Newman utoljára 2009-ben forgatott filmet, ezután már inkább producerként tevékenykedett.

(Forrás: Blikk, The Hollywood Reporter)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Gyereket csinált a házvezetőnőnek, szégyelli, hogy az apja náci volt és börtönnel is fenyegették – Az Arnold Schwarzenegger-portré
Arnie, Osztrák Tölgy, Conan, a republikánus, Stájer Tölgy, The Governator, a Menekülő Ember, Conan, a kormányzó, A Gép – ilyen és ehhez hasonló beceneveket kapott az évek során egykori szomszédunk, a Thalban született Schwarzenegger. Egy elképesztő életút krónikája.

Link másolása

Jelenleg is a Netflix sorozat-népszerűségi listájának 1. helyén trónol Arnold Schwarzenegger új streaming-sorozata, a Fubar, ennek apropóján elmeséljük a világsztár életttörténetét.

Arnold Schwarzenegger nevét mindenki ismeri. Talán a legismertebb színész világszerte. Persze nem csak a neve, a karrierje és az élete is rendkívüli, hiszen a hírnév elérése és pályájának korai évei a legkevésbé sem voltak egyszerűek. Még talán a megrögzött rajongói közül sem tudja mindenki, mennyit küszködött az egykori testépítő azért, hogy sikeres legyen.

Schwarzenegger gyerekként az élet fájdalmaira gyakran a filmekben keresett gyógyírt, a lelki megterhelésekre pedig vigaszt.

Álmodozó volt. Nem egy boldog családban nőtt fel, és még a karrierje elején is szorongott, azonban nem engedte, hogy a korai rossz tapasztalatai megakadályozzák abban, amit eltervezett magának: a világ figyelmét, a sikert, a csillogást, és hogy bármibe is fog, abban ő legyen a legjobb.

Családi tűzfészek

Arnold Alois Schwarzenegger 1947. július 30-án született Ausztriában, azon belül is egy Thal nevű kis mezővárosban, Stájerországban. Olyan szülőkkel nőtt fel, akik a „kemény szeretetben hittek”, ahogy egyszer Arnie mesélte. Az édesapja, Gustav Schwarzenegger egy alkoholista rendőrfőnök volt, és szigorú katolikus neveltetésben részesítette a fiait. Azt sem titkolta, hogy a két gyermeke közül az idősebbik Meinhardot részesítette előnyben, és a fizikai büntetésektől sem riadt vissza: gyakran megverte Arnoldot.

„Akkoriban Ausztriában egészen más világ volt. Ha valami rosszat tettünk, vagy nem engedelmeskedtünk a szüleinknek, bizony nem kímélték a vesszőt” – emlékezett vissza a színész.

Bizonyos médiumok (többek közt a The Guardian) beszámolói szerint Gustav szerepet játszott a második világháborúban is, méghozzá a náci párt tagjaként. „Senkit sem tölt el büszkeséggel, amikor megtudja, hogy az apja náci volt”

– mondta később Marvin Hier rabbi, a Simon Wiesenthal Központ munkatársa, akit Arnold azért keresett fel, hogy többet tudjon meg apja kapcsolatáról a náci párttal. „De Arnold nem az apja, őt annak alapján kell megítélni, aki” – tette hozzá a rabbi. A színész emiatt elhidegült Gustavtól, éveken át nem kívánta tartani vele a kapcsolatot.

Iskolásként a kis Schwarzeneggert nem nyűgözték le a különféle tudományok, nem is jeleskedett bennük, a fitnesz azonban mindig is izgatta. A beszámolók szerint a kemény otthoni körülményei ellenére lelkes és vidám gyerek volt, akit kifejezetten vonzott a foci, és végül a testépítésben találta meg élete célját.

 

„Nem szerettem, amikor megnyertünk egy meccset, és nem kaptam személyes elismerést” – magyarázta később Arnold, hogy miért döntött a testépítés mellett a csapatsportokkal szemben. Ki akart tűnni a tömegből, és nem félt keményen megdolgozni érte. Amikor elkezdett súlyokat emelni, a szülei értetlenkedtek, nem igazán értették fiuk megszállottságát. Schwarzenegger válasza egyszerű volt: erős és izmos akart lenni, nem mellesleg pedig a legjobb abban, amit csinál. Azt a vágyát sem titkolta sokáig, hogy átköltözne az Egyesült Államokba, és világszerte ismert színészként csillogna. Az apja úgy gondolta, hogy a fiának túl élénk a képzelőereje, amiért ilyen álmokat dédelget, ez viszont nem állította meg Arnoldot, aki keményen dolgozott a testén, minden egyes nap órákon át edzett a neves testépítővel, Kurt Marnullal.

Emiatt pedig majdnem börtönbe is került 18 éves korában. Nem fejezte be ugyanis a kötelező katonai kiképzését, mivel úgy döntött, hogy jelentkezik a Mr. Europe testépítő versenybe, így engedély nélkül elhagyta a katonai tábort.

Ez végül a javára vált, hiszen őt hirdették ki győztesnek, a meglógása miatt azonban azzal riogatták, hogy börtönbe kell vonulnia néhány napra. Arnold elmondása szerint végül azért engedték el, mert a magas rangú tisztviselők együtt éreztek vele, és támogatták a testépítés iránti szenvedélyét.

Tragédiák sora

Az 1971-es év pokoli volt a Schwarzenegger család számára. A színész idősebb testvére, Meinhard ugyanis elhunyt egy autóbalesetben, Ausztriában. Ekkor Arnold már az USA-ban élt (túl volt első filmjén, a nem mellesleg minden idők egyik legrosszabb mozgóképeként emlegetett 1970-es Herkules New Yorkban-on is), ám állítólag az apjával való feszült viszonya miatt nem utazott haza, kihagyta a fivére temetését. Gustav pedig éppen egy évvel Meinhard halála után halt meg, 1972 decemberében egy grazi kórházban agyvérzést kapott. Arnold ezúttal is távol maradt a búcsúztatástól. Később elmondta, hogy amikor az édesanyja, Aurelia megkérdezte tőle, részt vesz-e a temetésen, azt felelte: „Nem, már túl késő. Meghalt, és már semmit sem lehet tenni.”

A jelenség

Schwarzenegger mindössze 20 éves volt, amikor megnyerte a Mr. Universe-megmérettetést, majd utána még négy alkalommal övé lett a cím, sőt, többször bezsebelte a Mr. Olympia-címet is. Ez utóbbiról úgy tartják, hogy az egyik legfontosabb kitüntetés, amit egy testépítő kaphat. Ahogyan azt saját életrajzi könyvében (Életem hihetetlen, de igaz története) megírta, a testépítés szerinte pózolás, a pózolás pedig színház. „Én ezt megértettem, és szerettem is” – vallotta, majd hozzátette, sok testépítő nem igazán tudja, hogyan kell pózolni, és emiatt veszítenek a versenyeken. Innen pedig tehát számára egyenes volt az út a színészkedés felé.

A karrierje elején természetesen főként az alkatából adódó testépítős szerepeket kapott, mint például az 1976-os Maradj éhen!-ben Jeff Bridges és Sally Field partnereként.

Majd egyre többen felfedezték maguknak az angol nyelvet igencsak törő, erős akcentussal hadováló osztrák izomkolosszust, ami nem véletlen: Arnold jelenség volt.

Az 1979-es Kaktusz Jack című westernvígjátékban (a Kengyelfutó Gyalogkakukk nem hivatalos élőszereplős feldolgozásában) még a jámbor, nem túl agyas és naiv jófiút alakította a csibész Kirk Douglas ellenlábasaként, három évvel később, 1982-ben pedig már egy hatalmas karddal kaszabolta a gazokat, hiszen John Milius író-rendező őt választotta ki a Conan, a barbár címszereplőjének, így megvolt a színészi áttörés is. Innen pedig nem volt megállás, a nyolcvanas évek akciófilmes szcénáját Sylvester Stallone mellett teljesen leuralta. Conan, a pusztító (1984), Terminátor – A halálosztó (1984), Vörös Szonja (1985), Kommandó (1985), Piszkos alku (1986), Ragadozó (1987), A menekülő ember (1987), Vörös zsaru (1988), Az emlékmás (1990), valamint karrierjének megkoronázása, a Terminátor 2: Az ítélet napja (1991)… Csodás időszak volt ez Arnie számára, ráadásul a nyolcvanas évek végén az Ikrekkel (1988) elindította a vígjátékos karrierjét is, amiből szintén kijött több sikeres darab is (pl. Ovizsaru – 1990, Hull a pelyhes – 1996).

Mivel korábban nem volt lehetősége arra, hogy az oktatására koncentráljon, Arnold arra használta fel az Egyesült Államokban töltött időt, hogy befejezze a tanulmányait. A harmincas éveiben arra összpontosított, hogy távoktatásban szerezzen diplomát a Wisconsin-Madison Egyetemen. Az intézmény blogja szerint a színész a fitnesz nemzetközi marketing és üzleti adminisztráció szakon szerzett alapdiplomát 1979-ben, 1996-ban pedig tiszteletbeli doktori címet is kapott az olyan sporteseményekhez való hozzájárulásáért, mint pl. a Speciális Olimpia.

Még a kilencvenes években is abszolút eseményszámba ment, ha kijött egy friss Schwarzengger-film (Az utolsó akcióhős, True Lies: Két tűz között, Végképp eltörölni, Ítéletnap stb.), még akkor is, ha esetleg egy-egy darab gyengébben sikerült (pl. Junior, Batman és Robin, A hatodik napon). Az ezredforduló, pontosabban a 2003-as Terminátor 3 – A gépek lázadása után azonban új kihívás elé nézett.

Politika, botrány…

Arnold 2003-ban lépett be a politika világába Kalifornia állam megválasztott kormányzójaként. Egészen 2011-ig maradt hivatalában, ez idő alatt pedig távol maradt Hollywoodtól, maximum cameo- vagy mellékszerepeket vállalt csupán, azokból sem sokat, főszerepben legközelebb csak a 2013-as Erőnek erejével-lel jelentkezett.

A politikai pályafutására azonban nem egy átütő sikertörténetként emlékeznek majd. Az állami alkalmazottak sem nagyon kedvelték őt a bércsökkentés miatt, a demokraták sem tartották sokra az új adókról alkotott véleményét, a republikánusok pedig agresszívebb fellépést kívántak tőle.

Hozzátette, hogy míg egyesek azt szerették volna, hogy sokkal konzervatívabb legyen, mások azért ítélték el, mert nem volt eléggé liberális, mindenkit mást akart tőle.

Mire leadta a hivatalát, a népszerűsége 22%-ra esett vissza, és 28 millió dolláros költségvetési hiányt hagyott maga után. Pedig amikor belevágott, rendkívül népszerű volt, egyesek még azt is felvetették, hogy miatta alkotmánymódosítást hajtanak majd végre, hogy Európa szülötteként is indulhasson az amerikai elnökválasztáson.

Egy szétesett házasság

Arnold Schwarzenegger kétségkívül legnagyobb magánéleti botránya az volt, amikor bevallotta, hogy megcsalta a feleségét, Maria Shrivert a házvezetőnőjükkel. A színész ezt a lépését élete "legnagyobb kudarcának" tekinti. 2011-ben fedte fel, hogy gyermeke született a házvezetőnőjükkel, Mildred Baenával való kapcsolatából, pedig ekkoriban még Shriverrel volt együtt. A pár útjai így 34 év együttlét után váltak el egymástól, a hivatalos válásukat azonban csak 10 évvel később, 2021 decemberében mondták ki. A Kennedy-család tagjával, az újságíró-szerző Maria Shriverrel még 1977-ben jöttek össze, 1986-ban mondták ki egymásnak a boldogító igent, és négy közös gyermekük született: Katherine (1989), Christina (1991), Patrick (1993) és Christopher (1997).

A törvénytelen gyermek, Joseph Baena pedig szintén 1997-ben jött a világra, vagyis ugyanabban az évben két nő is gyermeket szült neki, csupán az utóbbit 14 éven át titkolta.

A színész később egy interjúban így nyilatkozott: „Voltak személyes kudarcaim, de kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül. Minden kétséget kizáróan.” A színész azt is elárulta, hogy bocsánatot kért Shrivertől és a gyerekeiktől, és hozzátette, hogy az exneje még mindig nagyon fontos a számára. „Szeretem a feleségemet. Ő és én nagyon jó barátok vagyunk, közel állunk egymáshoz. Büszkék vagyunk arra, ahogyan a gyerekeinket neveltük. Annak ellenére, hogy volt ez a dráma, együtt töltöttük a húsvétot, az anyák napját, a karácsonyt és az összes születésnapot. Mindent együtt csináltunk. Ha járna Oscar-díj azért, hogyan kell kezelni egy válást, Mariának és nekem kellene megkapnunk, mert a legkevésbé voltunk hatással a gyerekekre” – nyilatkozta a Terminátor-filmek sztárja, aki egyébként 75 évesen is nagyon boldog, hiszen épp tíz esztendővel ezelőtt, 2013-ban újra megtalálta a szerelmet a nála 27 évvel fiatalabb gyógytornász, Heather Milligan személyében.

És mi a helyzet a karrierjével? Nos, a kormányzóság óta eltelt időszak természetesen nem tudja felvenni a versenyt egykori sikerszériájával (dacára annak, hogy azóta leforgatott két újabb Terminátor-filmet: a 2015-ös Genisyst és a 2019-es Sötét végzetet), de azért továbbra is aktív maradt, nemrég például élete első sorozatfőszerepével kedveskedett rajongóinak a FUBAR című netflixes akcióvígjátékban, amellyel a True Lies-os idők kapcsán nosztalgiázik egy kicsit. Ráadásul jó ideje tervezi már az idős barbárról szóló The Legend of Conant is, ami csodás bekeretezése lenne egy súlyzókkal, töltényekkel, izgalmakkal, könnyekkel és nevetéssel teli karriernek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Vérfagyasztó gyilkosságok, amelyek elkövetőit horrorfilmek inspirálták
A Sikolytól a Péntek 13-ig számos film története megelevenedett a valóságban.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 03.


Link másolása

Mióta létezik a horror műfaja, sokszor elítélték az emberekre és a társadalomra gyakorolt pusztító hatása miatt. Bár a modern pszichológia óvatosan bánik a filmek kapcsán felmerülő, úgynevezett morális pánikkal, számtalan olyan brutális bűntény megesett, amelynek mintája a filmvásznon látható horror volt.

Sikoly

A lynwoodi Mario Padilla a Sikoly (1996) és a Sikoly 2 (1997) után eldöntötte: ölni fog, és 14 éves unokatestvérét, Samuel Ramirezt is bevonta a tervébe. A fiúk úgy látták, hogy a filmbeli mészárlások „klasszak” voltak, és ez a tökéletes módja a gyilkolásnak.

A 17 éves Padilló 1998-ban négy késsel és egy csavarhúzóval esett neki az anyjának, miközben Ramirez lefogta az asszonyt.

„A fiam megkéselt. Vérzek, jaj, vérzek” – mondta az anya a mentőknek a telefonba, de már nem élte túl a támadást. A fia 45-ször vágta bele a kést, miután az anyja megkérte, hogy segítsen valamit a ház körül.

„Hétéves korom óta nézek tévét. Az emberek azt mondják, ilyen korban még nem szabad tévézni hagyni a gyereket. Mást sem csináltam, mint arról fantáziáltam, hogy hogyan tehetnék meg olyan dolgokat, amiket nem tudok megtenni” – mondta Padilla.

A bíró a tárgyaláson megtiltotta, hogy bármilyen vonatkozásban is megemlítsék a Sikoly-filmeket.

Padillát életfogytiglani börtönre ítélték, feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül. Bűntársa is életfogytiglanit kapott, amiből legalább 25 évet kellett rácsok mögött töltenie.

„A másoláshoz szükség van egy mintára, ami ebben az esetben a Sikoly volt. Számtalan oka volt, amiért ezt elkövették, de a film volt a minta” – mondta a szörnyű esetről Madeline Levine pszichológus.

Péntek 13

A 19 éves Mark Branch egy élelmiszerboltban dolgozott, és szabadidejében szeretett horrorfilmeket nézni. 1998-ban egy októberi napon Jasonnak öltözött a Péntek 13 (1980) című filmből, és megölt egy 18 éves egyetemistát Greenfieldben. Miután felmetszette Sharon Gregory hasát, mellkasát és fejét, a maszkos gyilkos eltűnt az éjszakában.

Mint kiderült, a lánynak az egyetemen írnia kellett egy pszichológiai elemzést, aminek alanyául Branchet választotta, aki meg akarta szerezni tőle az anyagot.

A nyomozók kiderítették, hogy a videókölcsönzőből Branch szigorúan véres filmeket vett ki: „minél véresebb, annál jobb”.

A házkutatás során 75 horrorfilmet, 64, megtörtént bűncselekményekről szóló könyvet, három kést, hokimaszkokat és egy machetét találtak nála.

Hajtóvadászatot indítottak Branch ellen, de már csak az autóját találták meg, mert addigra felakasztotta magát egy fára.

Bár az idegenkezűséget kizárták, ma is él az a mendemonda, hogy Greenfield lakói szolgáltattak igazságot.

Rémálom az Elm utcában

Az 1984-ben debütált filmmel új ikonikus horrorszereplő született: Freddy Krueger. A londoni Daniel Gonzalez elhatározta, hogy ő is olyan lesz, mint Krueger. Szintén hatást gyakorolt rá a Freddy vs. Jason (2003) című horror, ami után eldöntötte, hogy mindkét gyilkos karakterét megpróbálja magában egyesíteni. Pár hónappal később hosszú késeket és egy hokimaszkot szerzett be.

2004. szeptember 15. és 17. között az akkor 24 éves Gonzalez négy idős embert késelt meg, és két másikkal is megpróbált végezni.

Miután elfogták, a nyomozóknak bevallotta: szerette volna kipróbálni, milyen egy napra Freddy Kruegernek lenni. Gonzalezről később megállapították, hogy skizofrén, bár az ügyész azt mondta, ezzel szerinte csak a büntetést akarja elkerülni.

Gonzalez anyja állította, hogy a támadások előtt több hónapig nem részesült a fia orvosi ellátásban. Még kétségbeesett segélykérő levelet is írt a brit egészségügyi hatóságnak:

"Gyilkolni kell a fiamnak ahhoz, hogy segítséget kapjon? Kérem, kérem, segítsenek, nagyon sürgős!"

Az NHS később elismerte, hogy nem tettek meg mindent Gonzalezért, és bocsánatot kértek. A férfi életfogytiglani börtönbüntést kapott, amelynek második évében öngyilkosságot követett el egy CD-tokkal.

(Via ATI, Sun US)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Erős Antónia: A bakizás alattomos dolog, fel se tűnt, amikor „teniszbúvárt” mondtam teniszbravúr helyett
Az RTL híradósa arról mesélt, milyen gyakran kell improvizálnia a munkája során, belefér-e, hogy egy hír láttán elnevesse magát adás közben, és elárulta azt is, miért vállalta el a vendégszereplést Azahriah arénakoncertjén.

Link másolása

Június 9-11. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, ahol három napig az improvizáció áll majd a középpontban. A Momentán Társulat egyik vendége Erős Antónia lesz, akinek közreműködésével egy rögtönzött (ál)híradót láthat a közönség.

„Napi sport, aktuális trendek, kultúra, életmód. Hogy milyen hírek várnak, azt még mi sem sejtjük – de együtt megalkotjuk őket ezen a délutánon”

– ígérik. Ennek kapcsán beszélgettünk az RTL Híradó műsorvezetőjével.

– Milyen gyakran fordul elő, hogy improvizálnod kell a munkád során?

– A híradó egy viszonylag kiszámítható műfaj, hiszen adottak a hírek, amelyeket tőlünk hallanak a nézők, de bármikor történhet valami váratlan. Például elromlik a súgógép, vagy menet közben érkezik egy új fejlemény, amit el kell mondani. A híradózás csapatmunka, a riportereknek és a szerkesztőknek nagy szerepük van, mivel ők látnak el bennünket háttérinformációkkal egy adott témáról. Ha ez bőséges és tudunk belőle válogatni, szükség esetén akár egy improvizációs helyzetben is el tudunk mondani olyan részleteket, amelyek a tudósításban nem szerepeltek.

– Szilveszterkor mindig szokott lenni összeállítás az év legviccesebb bakijaiból. Ezeket élesben is a humoros oldalukról fogod fel, vagy előfordul, hogy emészted magad utána?

– Ha egy tárgyi tévedésbe futok bele amiatt, mert nem ellenőriztem mindent elég alaposan, néha még másnap is dörmögök rajta kicsit, hogy miért nem figyeltem oda jobban. Arra viszont, ha egyszerűen csak belebakizok a szövegbe, nem lehet előre felkészülni – olyan hirtelen jön, akár egy villámcsapás, és nem is biztos, hogy észreveszem. Mondok egy példát, bár ez pont nem velem történt, hanem az egyik tudósítónkkal: néhány napja véletlenül azt mondta, hogy a minisztérium közvéleményt adott ki. Persze közleményre gondolt, de valószínűleg fel se tűnt neki, különben kijavította volna. Nekem emlékezetes bakim volt, amikor teniszbravúr helyett teniszbúvárt mondtam, és egyszerűen nem is tudatosult bennem. Szóval a baki nagyon alattomos dolog, és legtöbbször teljesen tudattalan. Éppen ezért inkább nevetésre késztet, ha észreveszed, mint mérgelődésre.

– Megesik, hogy egy hír láttán azt mondod magadban: „basszus, nem hiszem el, hogy ez igaz...”?

– Ha megnézed a magyar politikát, ez elég gyakran előfordul… (nevet) De olyan hírek is bőven akadnak, amelyeknek semmi közük a politikához, mégis röhejesen elmebetegnek tűnnek.

Ilyen volt például az a sajtgurító verseny, aminek során a résztvevők egy lejtőn lefelé rohanva próbálnak elkapni egy guruló sajtot, és közben akkorákat esnek, hogy azért szurkolsz nekik, hogy ne törjék teljesen össze magukat. Ez is az a kategória, hogy egyszerűen nem érted, ki találta ki és kinek jó az egész, mégis hagyomány lett belőle.

Csomó ilyet tudnék említeni, szerencsére ezek általában inkább jópofa dolgok, mi is próbáljuk a humoros oldalukról megközelíteni őket. Ami pedig a hazai közéletet illeti, az önmagában extrém, viszont ebbe nem érdemes belemenni, mert híradósként nyilván nem fogok minősíteni senkit és semmit.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Híradósként hogyan tudod beletenni a személyiségedet a műsorvezetésbe? Mennyire köti meg a kezed az elvárt tárgyilagosság?

– Nagyon, hiszen alapszabály, hogy semlegesnek kell maradnunk, mindkét oldal megszólaltatásával bemutatva a valóságot. Az más kérdés, amikor valaki egyszerűen nem áll szóba velünk, de alapvetően ez lenne a feladatunk: több oldalról körbejárni egy történetet, hogy aztán a néző magában eldönthesse, mit gondol. Tulajdonképpen lehetőségünk sincs arra, hogy bármilyen jelzést adjunk.

A személyiségünk talán az imént említett viccesebb pillanatoknál mutatkozhat meg, ilyenkor látszik, hogy mi sem vagyunk állandóan mogorvák és szigorúak, amit a műfaj egyébként megkövetel. Illetve a műsor utolsó blokkjában, a „zsiráf született az állatkertben” típusú híreknél is elengedhetjük magunkat kicsit, ekkor már gyakran mosolygunk, vagy akár egy-egy nevetés is belefér. Itt remélhetőleg átjön, hogy amúgy mi is pont olyan emberek vagyunk, mint bárki más.

– 25 éve vezeted az RTL Híradót, mi motivál ennyi idő után is?

– Maguk a hírek. Szerintem ez olyan, mintha egy péket megkérdeznél, miért süt még mindig kenyeret 25 év után: abból sincsen két egyforma. Persze a híradózásban is vannak napi rutinok, ahogy szinte minden szakmában, de nincs két ugyanolyan nap.

– Riporterként kezdted a pályádat, szokott hiányozni, hogy terepre menjél?

– Azért nem teljesen helyénvaló a kérdés, mert fél éve elindítottam a saját műsoromat, a Praxist, amiben újra riporter és szerkesztő vagyok, sőt producer is, az utóbbi teljesen új terep számomra. Tulajdonképpen nem a riporteri és szerkesztői munka hiányzott, hiszen hírszerkesztők amúgy is vagyunk, a riporterség pedig attól függ, hogy mondjuk egy élő kapcsolás során kell-e hirtelen interjút készítenem valakivel. Az utóbbi időben több rendkívüli esemény is volt (gondoljunk akár a koronázásra), amelyek visszahozták ezt a szerepet.

A Praxist nem az emiatti hiányérzet indította el, hanem az, amin évek óta dolgozom a saját felületeimen is: szeretném elérni, hogy az emberek tanuljanak meg normálisan tájékozódni, különösen, ha a saját egészségükről van szó. Rettentően sok a tévhit, a műsor ezeknek a tisztázására épül, könnyen emészthető formában. 23 adás készült el eddig, jövő héten jön a záróepizód, ősszel pedig folytatjuk.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Gyakran felismernek az utcán, vagy más nyilvános helyen? Hogy reagálsz egy ilyen szituációra?

– 25 évvel ezelőtt, amikor az RTL képernyőjére kerültem, tehát először lehetett látni országos adón, az ismertté válás még egy sokkal lassabb folyamat volt.

Hónapok teltek el addig, míg az emberek elkezdtek megszólítani, ma viszont, ha valaki kirak egy videót a TikTokra, simán lehet, hogy már 5 perc múlva sokat nézett sztár lesz. Rettentően felgyorsult a folyamat, emiatt veszélyesebb is, mivel nehezebb feldolgozni. A mi esetünkben ez fokozatosan ment, ezért könnyebben hozzá tudtam szokni.

Szerencsére atrocitás nem ért soha, amibe az is belejátszhat, hogy a híradó a szórakoztató műsoroknál jóval tárgyilagosabb, ezért kevésbé vált ki indulatokat. Inkább kedvességgel és szeretettel szoktam találkozni: ha megállítanak, a leggyakoribb kérdés általában az, hogy mi lesz ma a Híradóban, hol van a Szellő, illetve néha a cukorbetegségemről is érdeklődnek. Sokan szelfit is kérnek. Én nem érzem ezt tehernek, ráadásul a lakóhelyemen, a XI. kerületben már hozzá is szoktak az emberek, hogy összefutnak velem a Sparban, egy kávézóban, vagy az utcán.

– Nemrég Azahriah koncertjén is feltűntetek Szellő Istvánnal az Arénában. Mi alapján döntöd el, hogy elvállalsz-e egy ilyen felkérést?

– Itt több dolog esett egybe. Egyrészt Tóth Gergelyt, aki a menedzsere Azahriah-nak, viszonylag régóta ismerem. Az alapítványomnak (Egy Csepp Figyelem Alapítvány – a szerk.) minden évben van egy nagy rendezvénye a diabétesz világnapjára időzítve. Annak idején megkerestem Gergőt, hogy a Wellhellóval (akiket szintén ő menedzsel) fellépnének-e ezen a rendezvényen, és elképesztően jó fejek voltak, a technikai stábot leszámítva teljesen ingyen vállalták a koncertet. Profi volt az egész produkció, nagyon jó emlékként maradt meg bennem.

Ilyen előzmények után hívott fel Gergő azzal, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy híradós geget az Azahriah-arénakoncerten, én pedig mondtam, hogy szerintem tök jó ötlet. Az RTL is beleegyezett, hogy a Híradó stúdiójában vegyük fel a bejátszást, utána pedig felmerült, hogy mivel egyébként is meghívtak bennünket a koncertre, plusz poénként megjelenhetnénk a színpadon is. A visszajelzések alapján úgy tűnik, bejött a közönségnek, és egyáltalán nem számítottak rá.

A másik dolog, amiért elvállaltam, az volt, hogy nagyon értékelem, hogy ez a fiú teljesen autodidakta módon tanult meg zenélni, dalokat írni, és építette fel magát nulláról. Desh szintén nagyon szimpatikus volt, ő ráadásul egy kukásautóról „pattant le” és lett zenész.

Azt gondolom, hogy aki 21 évesen megtölti az Arénát, valószínűleg tud valamit. A fentiek együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy igent mondjak a felkérésre.

Fotó: Momentán Társulat

– Egyszer már vendégszerepeltél a kapolcsi Momentán Udvarban. Milyen emlékeid vannak arról, és miben lesz más a mostani program?

– Amikor először megkerestek, nem is értettem, mitől lehet ez érdekes, hiszen én nem színész vagyok, csak egy híradós. Végül meggyőztek, hogy nem kell semmi olyasmit csinálnom, ami nem jönne belőlem természetesen.

Volt azért bennem félsz, vajon élvezhető lesz-e a produkció, de mivel a momentánosok elképesztően profik, szerintem egy széklábból is ki tudnak olyasmit hozni, amitől a közönség veszi a lapot. Nagyon jól is sikerült, volt egy húzása a dolognak.

Utána Budapesten is meghívtak a Főhős című előadásukba, ott is nagyon jól éreztem magam, az pedig kifejezetten jól esik, hogy most ismét rám gondoltak. A részletekről ezúttal se tudok semmit, csak annyi biztos, hogy az alapját a különleges, illetve álhírek feldolgozása fogja adni. De hogy pontosan milyen szituációk jönnek majd elő, arról fogalmam sincs. Az a legjobb ezekben a szereplésekben, hogy anélkül is bele tudnak vinni az előadóművészet varázsába, hogy nekem bármi tehetségem lenne hozzá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk