„Nővérke, meg fogok gyógyulni?” – egy egészségügyi dolgozó jelentése a frontvonalból
Van, aki azért panaszkodik, mert a maszk alatt nem kap levegőt, de van, aki ezekben a percekben a vírus okozta tüdőgyulladás miatt fullad egy kórházban és az oxigénmaszk nélkül mozdulni sem mer.
Van, aki azért bánkódik, mert egyedül, bezárva érzi magát, de van olyan is, aki egy kórházi ágyon fekve imádkozik, hogy lássa még egyszer a családját, miközben elemészti a magány.
Van, aki azért panaszkodik, mert nem akarja, hogy arcának 3/4 részét maszk borítsa és szeretné, ha az nem takarná el őt a külvilág elől. De van olyan is, akinek ezekben a percekben húznak fehér leplet a testére és arcára, aki ma örökre lecsukta a szemét és nem marad más, mint egy féltve őrzött fájdalmas emlék.
03:00
Nem tudok aludni, megint alvászavarokkal küzdök. Megpróbáltam korán lefeküdni, de rövidre sikerült álmatlan alvás után felébredtem. Olyan ez, mint amikor az ember belesétál a félmaratonba, mert nem bírja egyben lefutni a távot. Az agyam folyton kattog, egyszerűen nem tud kikapcsolni. Több mint egy éve éljük a járvány által ránk erőszakolt életet, amelyből egyre nehezebb kikeveredni.
Egyre szürreálisabb a valóság, amely ha egy könyvbe csomagolt történet volna, nem tudnám letenni, de ez sajnos egy eleven történet, és bár elcsépelt a narratíva, mégis azt gondolom, hogy ez a mi generációnk története és háborúja.
05:00
Túl hideg van a bringázáshoz, ezért a BKK zsúfoltságát elkerülve, gyalog indultam el a kórházba. Menet közben felpattintottam a facebookot és olvasgattam a híreket és a kommenteket. Volt, aki minket okolt azért, mert nem tud fodrászhoz járni, és szerinte mi csak parádézunk a kórházakban, mert le vagyunk fizetve.
Volt, aki idegen ember gyászán vihogott és kérdőre vonta az elkeseredett embert, hogy vajon mennyi pénzt kap azért, mert szerinte hazudja a fájdalmát. Volt egy-két kolléga, aki megpróbált egy-egy segítséget kérő kommentre reagálni, de azonnal odasereglett pár facebooker és miután beleoltották szerencsétleneket a világháló gödrébe: “maraggyá már nem tudc te semit tesa. Csak jáccátok a bazári majmot mert ez a feladatotok.” kiröhögték a kétségbeesett próbálkozást. Volt, aki meggyőződésből állította, hogy a PCR pálcán halálos méreg van, és fejpénzt kapunk a pozitívnak hazudott esetek után.
Amikor egy szakember megpróbálta cáfolni a képtelen állítást, akkor csípőből odavetett 2 emoji birkát és egy kupac szart, amellyel rövidre zárta a maga intelligens módján az elfajulásig el sem jutó nézetkülönbséget, mert erre már reagálni sem lehet. Szinte minden COVID témájú poszt alatt megtalálható ez a sajátos, kevésbé konstruktív kommunikáció, amelynek egyetlen célja, a sértegetni akarás. Nemes cél, tényleg…
06:30
Reméltem, hogy nyugodt éjszakát veszünk át hajnalban és tudjuk rendezni az osztályt, de nem így lett. A megfigyelő helyiségben minden ágyon feküdtek betegek. Arcukon a százas maszkkal, fullra tekert oxigén mellet küzdöttek a levegőért. Az elkülönítőben csendesre húzva csipogott a monitor és a hajnali félhomályban egy idősebb beteg várta az osztályra helyezést és a megváltást.
Néztem a dekurzus lapon a születési évet és azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent élt át ez az idős ember. Fiatal felnőttként vészelte át a második világháborút, ha Pesten élt, akkor a három hónapon át tartó ostromot is. Megtapasztalta a milyen a fegyverekkel vívott harc, a halálfélelem és az éhezés. Később meg kellett tanulnia egy szigorúan ellenőrzött rendszerben élni, majd ismét rákényszerítette az élet a félelem és fegyverropogás elől való menekülésre.
Végignézte, ahogy Budapest felépül, plázák és üvegpaloták nőnek a semmiből, a fekete-fehér színt kap és a világ kinyílik Európa mostoha szeglete előtt. Sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg az életet és fájlaltam, hogy csak a végállomás előtti megálló lehettem.
A fokozott beáramlás napok óra tart, szűnni nem akaró erővel érkeznek egymás után a fulladásra panaszkodó betegek. "Egy hete kezdődtek a panaszaim… Tíz napja lázasodtam be… Azt gondoltam, csak kimerültem, azért nem bírom a terhelést, de mára már elkezdtem fekve is fulladni…" Kivétel nélkül mindegyiknek koronavírus-fertőzés okozta kétoldali tüdőgyulladása volt.
12:00
Lélegzetvételnyi időnkben az adatsorokat nézzük és a korábban nálunk megfordult betegek státuszát böngésszük a rendszerben. Egyre több fekete megjelölés ugrik fel, ami nagyon kétségbe ejtő. A fekete jelölések mögött fiatalabbak és idősebbek, anyák, apák, nagyszülők és azok gyermekei vannak. Az adatsoroktól sem kapunk megnyugtató pillanatokat, hiszen látványosan emelkedik a gépi lélegeztetésre szorulók száma. Minden 8. ember, aki kórházi felvételt igényel, az intenzív osztályos felhelyezésre kerül.
Ez borzalmasan erős mutató és egyben ijesztő is. Pár perces pihenésre szánt időzésünket a tetra rádió hangos csipogása töri meg. Egy légzési elégtelen házaspárt hoznak ismét, akiket be fogunk tolni a sokktalanítóba egy másik házaspár helyére, akiket sikerült elhelyeznünk a vizsgálatok után. Hallgatólagosan elfogadott egyezség alakult ki köztünk a házaspárok, családok vizsgálata esetén. Ha úgy hozza a sors, hogy megtehetjük és nem ütközik morális akadályokba a közös vizsgáló használata, akkor egyszerre vizsgáljuk őket, hogy addig is együtt maradhassanak. A csapat ketté válik. Az egyik team elkezdi felkészíteni a sokktalanítót a házaspár fogadására, a másik pedig re-triázsolja (a mért paraméterek: pulzus, vérnyomás, szaturáció) a már felvett betegeket, akik a folyosón várakoznak az oxigénpalackok mellé tolt ülő és fekvő helyeken, valamint az elkülönítő helyiségekben.
A mentő befutott a várt betegekkel. A pár mindkét tagja nagyon gyenge állapotban van, mindketten súlyos tüdőgyulladás tüneteivel érkeznek. A sokktalanítóba kijelölt csapat ádáz küzdelmet vív azért, hogy megfelelő szintre hozza mindkét beteg oxigénszintjét. Az egyik ápoló kirohan és “kell a gép, NIV-re kell tenni a bácsit” csatakiáltással elviharzik mellettem. – A néni? A néni hogy bírja? – kérdeztem utána. – Ő jobban tűri, de lehet, a másik gép is kelleni fog! – Mindkettő hátul van, most rakták készre. – Majd utána fordulva siettem, hogy segítsek a gépeket átvinni.
A fektetőben még most is teltház van, minden ágyon fekszik beteg, de stabilak és fali oxigén mellett állapotuk kielégítő. Futtában jelezzük a kirendelt ápolónak, hogy elvisszük a két gépet, aki a vállamra veti a légzőkört (a cső, amelyen keresztül az oxigén áramlik) és szedegeti a lehullott vezetéket, hogy ne pereceljek el. “Lesz mindjárt három hely, ha végeztetek, akkor képalkotó után jöhetnek a 3-as, 4-es ágyra!” – szólt utánam.
14:00
A tábla frissült, új betegek érkeztek. A délelőtti beáramlásban érkezett betegek nagyobb részét haza tudtuk engedni, de sokan sajnos kórházi kezelésre szorultak. Többen sírva hívták fel rokonaikat, hogy félnek és bent kell maradniuk a kórházban. Riadtan néznek ránk és félve teszik fel a kérdéseiket. “Nővérke, meg fogok gyógyulni? Meddig kell gépen lennem?” – Teszik fel egymás után a kérdést. Mindenkit biztatunk és mindenkivel eltöltünk pár percet. Azok, akik hazamehetnek szintén kétségbeesve keresik a lehetőséget, hogy beszélhessenek velünk.
Mindegyiket úgy engedjük el, hogy a lelkükre kötjük: ha úgy érzi, hogy rosszabbul van, azonnal jöjjön be! Ne feküdjön sokat a hátán, ha tud, forduljon az oldalára és hasra. Szedje rendesen a felírt gyógyszereket és igyon bőségesen folyadékot, egyen, amennyit tud, és ígérje meg, hogy mentőt hív, ha baj van, ha rosszabb! Ígérje meg!
17:00
A telefonom megállás nélkül csipog, csörög és jelez. Egyre több ismerősöm és ismerősök ismerőse keres meg. “Segíts kérlek” – Szinte minden mondat így kezdődik. Mintha megbolydult volna a város, mindenki kétségbe esve keresi a gyengélkedő rokonát. Van pár lopott percem, felnézek a rendszerre és sorban az első kettő keresett betegre rákeresek. Itt vannak, jól vannak, biztonságban, már kezelik őket. – rövidre húzott tájékoztatás, de több, mint a semmi és adott esetben megnyugtató válasz. Én is megőrülnék, ha a helyükben volnék.
Ahogy a gép előtt ülök, rákeresek egy korábbi betegemre. Egy fiatal betegre, akiről tudtam, hogy nagyon komoly bajban van. Néztem a monitort, s amikor váltott a kép behunytam a szemem. “Istenem, add, hogy még a belgyógyászaton legyen”. De nem! Nem, sajnos nem. az intenzívre helyezték és már gépen van. Lábammal hangosan dobbantottam a földön és kiszakad belőlem az ingerültség: A rongyos rohadt életbe! Mi a csodát vétett ez a kölyök, hogy ide került? Miért? A mellettem ülő rezidens elszörnyedve tapadt a monitorra. – Ez az a srác? – Igen, az, válaszoltam elkeseredve. Megnéztük a röntgenjét, amelyen súlyos progressziót írtak le, a laborjára pedig szavakat sem találtuk. Meredten bámultunk előre és próbáltuk elhinni, hogy van visszaút, hogy az ITO összeszedi valahogy szegény srácot.
Közben hoztak még 3 légzési nehézséggel küzdő beteget. Próbáltunk gyorsak lenni, hogy legyen mindig üres hely, de ezt a tempót ember nem képes tartani. A házaspár időközben osztályra került, de sajnos más-más részlegre. Az ápolónő, akik felügyelte őket az épület elé menekült egy szegletbe és sír, mert a búcsú megviselte. Gondolkodtam, hogy odamegyek hozzá, de tudtam, hogy most senkire nincs szüksége, hogy ez az az időpont, amikor egyedül szeretne lenni. Kinéztem rá jelezve, hogy itt vagyunk, vele vagyunk, de reakciójával a feltételezésemet megerősítette.
19:00
Az öltözőben ülök és a szüleimmel beszélek. Jó volt hallani a hangjukat, mert ez maga az élet. Igen, az élet, a kapcsolat és az érintkezés lehetősége. Elpityeredve mondogattam nekik, hogy nem para, minden rendben, miközben a rongyosra gyűrt nedves zsebkendőt galacsinná gyűrtem a kezemben. A srácra gondoltam és a házaspárra, a sokadikra, akiknek előttünk hullott darabokra az élete. Próbáltam megérteni, felfogni, de nem ment. Lehet, soha nem fogom megérteni, mert ez már az a szint, amit nem lehet.
20:00
A buszmegállóban várom a buszt, mert nincs elég erőm, hogy hazamenjek gyalog, taxira meg nincs pénzem. Egy busz állt meg előttem, teljesen ki van tömve. Én erre fel nem szállok, te jó ég! Ránéztem az órámra, 20:00 óra. Már él a korlátozás ideje. De az csak egy dolog. Úgy álltak a buszon az emberek, akár a heringek. Vártam még egy buszt, ami szintén tele volt, meg még egyet. Elképesztő!
Megértem, hogy mindenki feszült, hogy mindenki unja és elege van a bezártságból. Megértem! De legalább ésszerű keretek közt lenne elegetek…
- Ha teheted, ne menj tömegbe!
- Ha teheted, ne szállj fel tömött járműre!
- Ha teheted, ne vásárolj zsúfolt közértekben!
- Ha teheted, tarts ki még egy picit és ne most add fel!
- Ha beteg vagy, vagy tünetes, akkor ne menj emberek közé!
- Ha úgy érzed, hogy a lázad nem szűnik gyógyszer mellett, akkor hívj mentőt bevisznek az első sürgősségire.
- Ha úgy érzed, hogy a legcsekélyebb mozgásra is elkezdesz fulladni, azonnal hívj mentőt, ne várj türelmesen, mert magától ez nem oldódik, nem szűnik meg.
Mi nem tehetjük meg, hogy otthon várjunk türelmesen, ezért arra kérünk, hogy helyettünk is tartsatok ki otthon még egy picit.