„A szemem láttára darálta le egy tornádó az úton haladó kamion hátulját”
Ha létezik furcsa szerzet, akkor Molnár „Storman” Ákos (38) ennek ékes példája: civilben 3D grafikusként keresi kenyerét, ugyanakkor hazánk egyetlen tornádóvadásza, aki gyakran megfordul a médiában, valamint profi gombafotós és hobbivámpír.
Már gyerekként sem tűzoltónak vagy focistának készült, hanem időjárási naplót vezetett, méghozzá lelkiismeretesen minden nap, rajzokkal, megfigyelésekkel és fotókkal tarkítva. Mára kellően megalapozott szakmai tudását eleinte Búvár zsebkönyvekből, később pedig az internetről csipegette össze. Amikor pedig megnézte 14 évesen a Twister című, viharvadászokról szóló filmet, immár nem volt megállás.
Egy barátjával megalapította 2005-ben a szupercella.hu weboldalt, amely viharmegfigyeléssel, speciális előrejelzésekkel és ismeretterjesztő anyagokkal foglalkozik. Öt évre rá pedig létrejött a Viharvadászok Egyesülete – együttműködésben az Országos Meteorológiai Szolgálattal –, ennek lett az alelnöke Ákos.
Sosem tétlenkedik, ha a szenvedélyéről van szó: kamerákkal és fényképezőgépekkel felszerelkezve rendszeresen részt vesz tornádóvadászatokon az Egyesült Államokban, és minden viharszezonban lesben áll a Kárpát-medence számos pontján, ahol várható valami különleges jelenség. Ákos fétise a tornádó, amely nem összekeverendő a nagyobb kiterjedésű és több ideig tartó hurrikánnal.
– Olvastam, hogy a hazai meteorológia történetében először nektek sikerült egy tornádót szervezett viharvadászat keretében elkapni. Ez hogyan történt pontosan, és milyen izgalmakat tartogatott?
– Igen, a legendás gátéri tornádó… 2008. május 20-án reggel az előrejelzési térképeken sokatmondó légköri paraméterek vetítették előre, hogy kőkemény heves viharok, veszettül csavarodó szupercellák jöhetnek létre. Budapestről lerepesztettünk az Alföld közepére, és épp jókor értünk oda, az orrunk előtt robbantak be igazán a zivatarok. Gátér határában kikerülve az esőfüggönyből lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. Éjsötét felhőalap örvénylett felettünk sebesen, a dugóhúzószerűen feltekeredő szupercellából perceken belül lenyúlt a klasszikus tölcsér, amely gigantikus porszívóként később még többször leeresztette ormányát, miközben kisebb örvények táncoltak körülötte. 1-2 kilométerre voltunk tőle, bennünk nem esett kár, és szerencsére a település belsejébe nem tévedt be a tornádó, de néhány épületet azért sajnos így is megrongált.
– Sokat jársz Amerikában, ahol jóval szélsőségesebb időjárási viszontagságokkal találkozol. Melyek voltak a legveszélyesebb helyzetek, amelyekben részt vettél?
– Gyakorlatilag a viharok minden kísérőjelensége riogatott már jó párszor. Egy alkalommal például Oklahomában, miközben 8-10 centiméteres jégdarabok potyogtak körülöttünk, az út mentén húzódó villanyvezeték teljes hosszában egyszerre vadul sercegve szikrázni kezdett, majd pár másodperc múlva istentelen reccsenéssel odapörkölt mellénk egy villám úgy 20 méterre.
De ebben az államban voltam szemtanúja annak is, ahogy egy úton haladó kamion hátulját ledarálja egy tornádó – a sofőrje csodával határos módon a vezetőfülkében kuporogva egy-két karcolással megúszta az extrém élményt. Az Óz, a nagy varázsló meséjéből pedig sokaknak ismerős lehet Kansas, ahol egy olyan pörgettyűt csíptünk el, amelyre még a 40 éve vadászó vérprofi kolléga is azt mondta, hogy élete tornádója. Majdnem 300 km/órás forgási sebesség, másfél órás élettartam: ez még amerikai mércével is ritkaságnak számít.
Ezt a 800 méter széles, kísértetiesen süvöltő-morajló szörnyeteget igencsak kicentizve 200 méterre közelítettük meg. A prérin suhanva eközben elmentünk egy gazdasági épület mellett, amit egy-két perccel később már miszlikbe is aprított a dög, melynek erejét jól mutatja, hogy még egy vasúti sínpárt is meghajlított S-betű alakban. De Kansas nekem azért is emlékezetes, mert egyszer egy villámárvíz vendégmarasztaló dágvánnyá változtatta a pusztaságot, és mi úgy beleragadtunk, hogy egy egész éjszakát el kellett töltenünk ott a semmi közepén. Másnap délután pedig csak nem sokkal azelőtt cuppantott ki minket onnan egy marcona kombájn, hogy a környéken tornádók csaptak le. Kínunkban előtte még poénkodtunk is, hogy ha sehogy nem szabadulunk a sárból, akkor majd legfeljebb egy tornádó fog minket kisegíteni a fogságból.
– És hogyan szavatolod a saját biztonságodat egy ilyen – gyakran kontrollálhatatlan – szituációban?
– Ami a biztonságot illeti, nos, bármennyire is felkészült az ember, bármekkora rutinnal rendelkezik valaki, a Természet mindig tud meglepetéseket okozni. Maga a vadászat már alapjáraton egy veszélyes tevékenység, a zivatar definíciójának szerves része, hogy villámok fordulnak elő benne, az pedig az egyik legkiszámíthatatlanabb összetevő, bár egyben az egyik leglátványosabb is. Igyekszem persze úgy elhelyezkedni, hogy a kisülés a legkisebb eséllyel válasszon engem célpontnak, vagy ha belém is is csapna, jobb eséllyel éljem túl, de garancia… az nincs. A legrosszabb még a legprofibbakkal is megtörténhet, mint például a különböző népszerű dokumentumfilmekből jól ismert Tim Samarasék csapatával, akik 2013-ban a valaha dokumentált legnagyobb átmérőjű, 4.2 kilométeres szélességű tornádóban vesztették életüket. Hiába voltak ők az egyik legóvatosabb, legkörültekintőbb tornádóvadászok, a munkájuk az volt, hogy mérőeszközöket helyeztek ki közvetlenül a tornádók elé, ebben pedig elég volt csak egyszer hibázni.
Mi egyszer attól kaptunk frászt, amikor Nebraskában egy böszme szupercellát üldözve beesteledett, az autónk hirtelen vacakolni kezdett, megszűnt a térerő is, az útba eső településen elment az áram, és egyszer csak olyan 166 km/h-s szél zúdult le ránk, ami masszává kente körülöttünk a felhőszakadást. Egy örökkévalóságnak tűnő néhány percig nem tudtuk, hogy most a sötétben egy tornádóba kerültünk, és életünk utolsó pillanatait éljük, vagy csak úgymond egy „sima” szélvihar rémisztget minket. Szerencsére az utóbbi volt.
Ami persze attól még szintén lehet életveszélyes: hazai viharvadász kollégák jártak már úgy, hogy a mindössze méterekkel előttük haladó autóra döntött rá egy termetes fát a kifutószél. Ekkor is csak a puszta szerencsén múlott, hogy senki sem sérült meg.
Bár itt most jó pár adrenalinfokozó helyzetről szó esett, azért ez részemről messze nem csak az élvhajhászatról szól, legalább ilyen mértékben vezet a tudományos érdeklődés is. Szakmai oldalról az az izgalmas, hogy mennyire tudom kifürkészni a légkör rejtelmes összefüggéseit, mert a heves viharok, és kifejezetten a tornádók előrejelzése még a mai modern technikával is az egyik legnehezebb meteorológiai kihívás.
– Szupercella Roadshow címen fut előadói körutad, melynek keretében oktatási intézményekben, kulturális rendezvényeken, vagy éppen egyesületek, alapítványok, cégek számára mutatod be az extrém időjárást és a veszélyes légköri jelenségeket. Volt rá példa, hogy valakit annyira beszippantott a téma, hogy utána csatlakozott az egyesülethez? Vannak mentoráltjaid?
– Vadászataim során igyekszem a lehető legjobb fotókat, videókat készíteni, és a művészi indíttatáson túl ezeken keresztül előadásokban bemutatni a heves viharok egyszerre nyers vadságát és páratlan szépségét. Az élményszerű prezentációhoz a sztorikkal fűszerezett tudomány mellett ez is hozzátartozik, különösen az úgynevezett timelapse, vagyis gyorsított felvételek, melyek roppant hatásosan adják át a háborgó légkör csodáját. Egy-egy rendezvény alkalmával mindig nagyszerű érzés a számtalan csillogó szemű, lelkesen jelentkező fiatalt látni, akiktől még az előadás után is kérdések záporoznak. Az elmúlt években rendre felbukkantak új arcok, akik mostanra már jócskán belemerültek a témába, én pedig körutamon az országot járva továbbra is folyamatosan oltom be a közönséget a háborgó légkör csodájával. Aki pedig online szeretne követni, a „Storman – a tornádóvadász” nevű Facebook-oldalon talál vegyesen mindenféle régi és friss anyagot egyaránt.
– Nem csupán viharokat fényképezel, hanem gombákat is, amelyre ráadásul jóval több időd van, mert az nem kíván olyan gyors reagálást, mint egy villám. Ez a járulékos szenvedélyed hogy alakult ki? Miért pont a gombák fogtak meg?
– Gyerekként először a gombászat gasztronómiai oldalát ismertem meg, szüleim alföldi tanyája körül gyakran szedtünk igazi finomságokat. Már össze is fut a nyál a számban, ahogy visszagondolok egy-egy régi nyáresti vacsorára odakint a kerti asztalnál. Később aztán felfedeztem a gombák világának kimeríthetetlen formagazdagságát, és magával ragadott változatos szépségük, köztük néhány egészen bizarr fizimiskájú jószággal.
Hogy csak egyet említsek, ott van például a hazánkban is előforduló tintahalgomba, ami pont úgy néz ki, mint az Alien-filmekből jól ismert, tojásából éppen kikelő arctámadó, ahogy megannyi vöröses karja kinyílva átszakítja az őt burkoló nyálkás hártyát. 2004 környékén már hozzájutottam digitális fényképezőgéphez, úgyhogy belevetettem magam a gombafotózásba, és hamar ráéreztem a ritka fajok fellelésének kincskereséshez fogható örömére is.
A fungaria.hu weboldalamon, illetve különösen az ehhez tartozó Facebook-oldalon bárki megmártózhat ebben a különös világban. Az a fajta maximalista makrófotózási stílus, amit én képviselek, nagyon időigényes, szóval nem az a rohanva kattintgatós, teljesítménytúrázós üzemmód. Egy-egy helyszínen akár órákra el tudok merülni a témában, az erdei magányban pedig szinte egyfajta meditációként átszellemülve egészen más tudatállapot áll kontrasztban az urbánus nyüzsgéssel, amiben egyébként élek.
