„Megszakad a szívem” – levél a kurd harcosoknak egy amerikai katonafeleségtől
"Kedves kurd katonák!
Ti nem ismertek engem, de én a felnőtt életemben nagy részében ismertelek titeket. Amikor a katona szerelmemmel gyorsan összeházasodtunk, már tudtuk, hogy a Közel-Keletre vezénylik a 2003-as iraki invázió során. Tartottam attól, hogy mivel szembesülnek majd, ha megérkeznek.
Mennyire lesz rossz a harc? Meddig lesznek távol? Túléli egyáltalán?
Amikor hónapokkal később hazajött, minden élményéről beszámolt, amiről csak lehetett. Megkérdeztem tőle, hogyan élték túl, és erre azt válaszolta, hogy
"Segítettek nekünk. Velünk voltak a kurdok."
Mesélt történeteket arról, hogyan támogatta a kurd nép csapatainkat Észak-Irakban, hogyan kaptak tanácsokat tőlük, hogyan álltak ki értük, hogyan harcoltak vállt vállnak vetve, és hogyan lettek előbb szövetségesek, majd barátok. És ezért hálás vagyok: rendíthetetlenül és örökké hálás vagyok nektek!
Azóta az otthonunkban a kurd szó mást jelent: szövetségest és barátot.
A házunkban több fotó is van, amin a férjem és a katonatársai iraki kurd katonákkal pózolnak. Nekem van egy bögrém, amin kurd női katonák vannak, csak hogy emlékeztessen rátok. A gyerekeink pedig kurd mezekben fociznak.
A kurd nem egy arctalan, névtelen nép a világban. A mi otthonunkban a tisztelet és a becsület helyét foglaljátok el. Fontos, hogy mindannyian tudjátok ezt. Olyan sok mindennel tartozom nektek. A férjem ma már biztonságban van itthon annyi év háborúzás után, és pontosan tudom, hogy ezt nektek köszönhetem.
De most elképedve nézem a híreket. Látom, ahogy semmibe vesznek ígéreteket, lerombolják a fejlődést, hosszú évek kemény munkáját és elképzelhetetlen mennyiségű áldozatot semmissé tesz egy poszt a Twitteren. Látom, ahogy szövetségesek elárulják egymást, az arcok pedig ismerősek azokból a képkeretekből. Nézem a híreket, és a gyerekek azt kérdezik tőle, hogy ezek a barátaink, amire egy igen a válaszom. Összezavarodnak, nem értik.