A telefonfülkék és a vonalas telefonok elsüllyedt világa
Ma már elképzelhetetlennek tűnik, de a szocialista időszakban csak úgynevezett vonalas telefon vagy más néven vezetékes telefon volt, amelyhez alig lehetett hozzájutni. A telefonvonalak korlátozottan álltak a fogyasztók rendelkezésére, részben a hiánygazdaság sajátosságai miatt, így telefonnal rendelkezni státusszimbólumnak számított. Aki rendelkezett telefonnal, annak kábelen keresztül vezették be a lakásba a szolgáltatást és a telefonkészüléket a falba kellet bedugni. A készüléket érdemes volt úgy elhelyezni, akár egy telefonasztalkára, hogy telefonálás közben le lehessen mellé ülni, ugyanis nem tartozott hozzá hosszú zsinór, így telefonálás közben mást csinálni – mondjuk főzni – nem lehetett. Csak telefonálni.
A telefonszerelők nem mindig csak telefonszerelők voltak, lehettek az állambiztonság emberei is: ha valakinek lehallgatták a telefonját, azt technikailag meg kellett oldani. Voltak, akik úgynevezett ikervonalat kaptak, ez azt jelentette, hogy két embernek közösen volt egy vonala, tehát, ha az iker beszélt, nem lehetett telefonálni. Erről és a téves kapcsolásokról még népszerű kabarétréfa is született, Kern András Halló Belvárosa (amelyet mi is előadtuk az általános iskolánkban a Ki mit tudon 1985-ben, és megnyertük a vetélkedőt):
Aki pedig nem jutott vonalas telefonhoz kénytelen volt telefonfülkéből telefonálni, eleinte tantusszal, vagyis telefonlásra alkalmas érmével, később kétforintossal. A telefonfülkék előtt sor is kialakulhatott, életbevágóan fontos hívás esetén ezt igazán nehéz volt kivárni. Főként, hogy sokan a saját hívásukat tartották a legfontosabbnak, egyáltalán nem igyekeztek gyorsan lebonyolítani. E cikkben annak járok utána, hogyan cikkezett a korabeli sajtó a telefonínségről és a telefonfülkékről.
A nagyvárosi ember számára manapság a telefon — élet- szükséglet, éppúgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, mint a villanyvilágítás vagy, a közlekedés. Ezernyi szaladgálástól kíméli meg a telefon, csak hat számot kell feltárcsáznia. Telefonon intézi hivatalos ügyeit, így beszéli meg a hétvégi programot baráti körével, s még az olyan család sem ritka Budapesten, ahol a gyerekek tanulását is telefonon ellenőrzik a szülők.
- írta a Magyar Ifjúság 1971. április 4-i száma (Magyar Ifjúság, 1971. április 4. 22. o.). Több ezren szerettek volna akkor telefonhoz jutni, de nem kaptak. Előnyt élveztek a telefonvonalhoz jutásnál bizonyos foglalkozások művelői, így például a katonák, rendőrök. Ekkoriban már volt automata telefonközpont, amelyet a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban gyártottak. A telefon hazai térhódításával kapcsolatosan Puskás Tivadar feltalálón kívül a Tungsram Gyár, majd annak utódjának, a Standardnak a nevét érdemes megjegyezni. A telefonközpontok Rotary, majd nagyobb üzemekben Crossbar rendszerrel működtek. 1975-ben egy telefon telepítése 30 ezer forintjába került a postának. (Népszabadság, 1975. szeptember 9. 8. o.) És ismerkedjünk meg egy olyan történettel, amikor egy munkásnő országgyűlési képviselő telefonhoz jutott protekcióval és összefogással:
„Idefigyelj, M. bátyám, volna egy borzasztó nagy kérésem. Próbáljál engemet hozzásegíteni (...) telefonhoz. Ha engem a választóim meg akarnak találni (...) nem tudok velük kapcsolatot teremteni, mindenhol nem lehetek ott. (...) Idefigyelj, Én annyit tudok neked segíteni, mondta, hogy oda foglak vinni a közlekedési miniszterhez, és mondd el neki is ugyanúgy, ahogy nekem elmondtad. (...) Odamentünk. (...) Egy hét vagy pár nap eltelt, egyszer csak jött egy levél (...) Országgyűléstől jött, és olvasom, (...) hogy ő ezt meg tudja nekem oldani, megértette a problémámat és segíteni szeretne, de akkor 10 ezer Ft-ot be kellene két napon belül fizetnem (...) 10 ezer Ft-ot, az olyan volt akkor, mint most egy millió. (...) és előteremtettük.”
(Interjú D. M.-néval. Mogyoród, 2006. július 25. in: Kádár leányai/Tóth Eszter Zsófia. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010. 32-34.)
Csak az apró legyen elég… Kristóf tér, 1980 (FORTEPAN)
A telefonfülkék előtti várakozás rendszeresen élcelődések tárgya volt:
„Az utcai telefonfülke előtt borzas fiatalember áll. Kezében tantuszt szorongat, és türelmetlenül tekintget a fülke belsejébe, amelyet egy középkorú, sovány, égőszemű férfi tart megszállva. Ismert életkép ez a pesti utcán. A várakozó, akiben legalább egy félórára való téma gyülemlett fel, a dühtől remegve figyeli, hogy a bitorló, aki minden emberiességből kivetkőzve betolakodott a fülkébe, már több, mint három perce beszél.”
(Ludas Matyi, 1963. február 21. 3. o.)
Ugyancsak slágertémának számított a telefonfülkék rongálása. 1961-ben több, mint ezer fülke volt Budapesten.
„Villamosjegyet, vas húszfillérest, gombokat, gyufaszálat dobnak bele, sót az egyik készülékből középen átfúrt, cérnára kötött érmét szedtünk ki. Még takarékosabb volt az a »leleményes« telefonáló, aki időt és fáradságot nem kímélve, egy érméből kettőt t csinált. Az alig két milliméter vastagságú tantuszt finom gépfűrésszel kettévágta. Sok bosszúságot okoz az is, hogy a fülkék egy részéből az hiányzik az üveg. A Tavaszmező utcában szemtanúi voltunk, amikor a »támasztékhoz szokott« telefonáló kiesett az üvegezetlen fülkéből.”
(Népszava, 1961. november 14. 8. o.)
A rongálási kísérlet előfordult, hogy sikeres volt Óbudán:
„A patika sarkán telefonfülke: gyakorlati fizikai képességeink próbaköve. Nem tudom már, ki jött rá, azt sem, hogy mi erre a magyarázat: ha gombostűvel átszúrtuk a vezetéket, és a gombostűt a készülék fém részéhez érintettük, ingyen telefonálhattunk. Persze nem volt kinek, de ha már nem kellett fizetni, akkor felhívtunk boldog-boldogtalant.”
(Budapest, 1979. február 22. o.)
Csoportkép hölgyekkel és telefonnal, 1983 (FORTEPAN)
Előfordult a telefonfülkék nem rendeltetésszerű használata is:
„A telefonfülke például fölöttébb alkalmas arra, hogy ott a férfiak megkössék cipőfűzőjüket, a hölgyek megigazítsák harisnyakötőjüket, sőt, meghibásodott eleganciájuknak diszkrétebb kellékeit… A telefonfülkében lottószelvényt kitölteni az álmoskönyv tanítása szerint is szerencsét jelent. […] Esőben a telefonfülke szinte nélkülözhetetlen az uzsonnázóknak, az ácsorgóknak, a megfáradtaknak, sőt, az aludni vágyóknak is.”
(Népszava, 1967. április 19. 2. o.)
A rendszerváltás időszakára előfordult olyan is, aki már 25 éve várt telefonra. Aztán amikor az 1990-es évek elején megjelentek a mai mobiltelefonok már nem táskanagyságú, hanem hordozható elődei, a közvélemény először nehezen fogadta el azt a jelenséget, hogy az emberek az utcán telefonáltak, úgy tűnt, mintha magukban beszélnének és a készüléket egyenesen bunkofonnak nevezték. Mindez mára már a múlté.
A Deák téri metrókijárat telefonfülkével, 1971. (FORTEPAN)
Ez a gép zuhant le 1994. március 23-án Fotó: Wikipedia 
A kép megjelent Hunfalvy János: Bp. és környéke 1859 c. könyvében p. 78-79. között
Woolpitban a mai napig él a gyerekek legendája Fotó: Wikipédia