A csendes-óceáni vérfürdő, amely megfordította a II. világháború menetét – Pearl Harbor 80 éve
Ha a II. világháború fordulópontjáról van szó, a történészek rendszerint a sztálingrádi csatát emlegetik, amely 1943 januárjában a náci haderők teljes vereségével, többszáz ezer német katona fogságba esésével végződött. Volt azonban már 1941 decemberében két esemény, amelyek ha nem is azonnal, de végül döntően befolyásolták a háború kimenetelét. December 5-én a Távol-Keletről átvezényelt katonákkal megerősített szovjet hadsereg Moszkva alatt megállította a német támadást, két nappal később pedig a japán légierő lebombázta a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbor hadikikötőjét.
A japán-amerikai viszony már 1937-ben feszültté vált, amikor bombatámadás érte a Panay hadihajót és a Standard Oil általa kísért három hajóját a megszállt Kínában, a Jangce folyón. Az amerikai kormány akkor közös akciót javasolt Nagy-Britanniának egy Japán elleni blokád létrehozásában, de London nem állt kötélnek. Egy évvel később Franklin D. Roosevelt elnök felszólította az amerikai cégeket, hogy ne szállítsanak hadi célokra felhasználható termékeket Japánnak, majd 1940-ben, Francia-Indokína lerohanása után elrendelte a repülőgép-alkatrész és üzemanyag-szállításokat is. Az olajexportot azonban végül csak 1941 júliusában szüntették be, mivel Japán az amerikai olajtól függött, és Washingtonban attól tartottak, hogy ezt Tokióban provokációnak tekintenék.
1940 közepén Roosevelt átvezényelte az Egyesült Államok Csendes-óceáni flottájának fő bázisát a kaliforniai San Diegóból a Hawaii-szigetekre és elrendelte egy támaszpont kiépítését a Fülöp-szigeteken, hogy ezzel is fékezzék a távol-keleti japán agressziót. Ez utóbbi létrehozása azonban csak egy évvel később kezdődött meg. Mindezzel együtt tény, hogy az Egyesült Államok, bár már 1941 eleje óta jelentős támogatást nyújtott a náci bombázások sújtotta Nagy-Britanniának, sőt, a német támadás után a Szovjetuniónak is, akárcsak az első világháború idején, a végsőkig próbálta elhúzni a háborúban való aktív részvételt. És bár Amerika sok, Hitler elől menekülő európainak nyújtott menedéket, az sem tagadható, hogy nem csupán olyan hírességek, mint Charles Lindbergh vagy a klánalapító, Joseph Kennedy voltak nyíltan náci-szimpatizánsok, hanem jelentős nagyvállalatok, mint a General Motors, a Coca-Cola, az IBM, a Kodak és a Standard Oil is a nagy gazdasági válság utáni virágzásukat a Harmadik Birodalommal kötött üzleteknek köszönhették. Tokióban azonban számítottak arra, hogy a háború eszkalációjával Amerika előbb-utóbb csatlakozik a hadviselő felekhez a maga erős katonai potenciáljával, és ezt meg akarták akadályozni.
Kezdetben még a diplomáciáé volt a főszerep. Több tárgyalási alapot követően 1941. november 20-án Japán felajánlotta, hogy kivonul Indokína déli részéről, és nem hajt végre újabb támadásokat Délkelet-Ázsiában, ha cserébe az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia (Indonézia akkori gyarmattartója) 3,8 millió liter repülőgép-üzemanyagot szállít és feloldja a szigetország elleni szankciókat, továbbá nem támogatja tovább Kínát. Egy héttel később érkezett az amerikai válasz: Japán feltétel nélkül vonuljon ki egész Kínából és kössön megnemtámadási szerződéseket a Csendes-óceáni hatalmakkal.
A támadás kidolgozója, Jamamoto Iszoroku tengernagy, a japán haditengerészet parancsnoka az ötletet egy 1925-ben megjelent angol regényből vette, amelyben Japán előbb megsemmisíti az amerikai hadiflottát, majd elfoglalja a Fülöp-szigeteket. Az akció sikerét fatális félreértések is segítették. Az amerikai elhárítás december 6-án elfogott egy rejtjeles japán üzenetet, amely a Pearl Harbor körüli hajómozgások iránt érdeklődött. Szombati nap volt, a kódfejtő átadta az üzenetet felettesének, aki hétfőre ígért választ. A támadás hajnalán egy radaroperátor Oahu szigetéhez közeledő repülőgépeket észlelt. Felhívta elöljáróját, aki azt felelte neki: valószínűleg a saját B-17-es bombázóink…
A Pearl Harbor-i vérfürdő nemcsak 2403 ember szörnyű halála, az 1200 sebesült, a 188 repülőgép és 19 hadihajó elpusztítása sokkolta az amerikai közvéleményt, hanem azért is, mert az Egyesült Államok területét az 1846-48-as amerikai-mexikói háború óta kisebb határincidenseket leszámítva nem érte idegen támadás (nem véletlenül hozták sokszor párhuzamba 60 évvel később 2001. szeptember 11-gyel…). Pedig egy néhány nappal korábbi Gallup-felmérésből kiderült, hogy az amerikaiak 52%-a tartott a japán agressziótól. Az amerikai vezetők is valószínűnek tartották, csak éppen a Fülöp-szigeteken várták.
A japán támadás helyi idő szerint reggel 7:55-kor kezdődött, és mindössze 1 óra 15 percig tartott. A jeladás a bombázásra a Tora, Tora, Tora kód volt, amely azt jelentette, hogy meglepetésszerűen támadnak az amerikai kikötőre. A japán követ még előzőleg át akarta adni a hadüzenetet, hogy ne sértse meg az 1907-es Hágai Konvenció ide vonatkozó első cikkelyét, de az csak akkor jutott el a Fehér Házig, amikor már javában folyt az offenzíva. Éppen ezért került be Pearl Harbor a vádpontok közé a japán háborús bűnösök 1946-os tokiói perében. Jamamoto admirális ezt már nem érte meg, mert 1943. áprilisában Pápua-Új-Guinea felett lelőtték a gépét.
Pearl Harbor horderejére jellemző, hogy a japánok 353 harci gépet vetettek be, amelyeket többek között 35 tengeralattjáró, négy cirkáló és 11 romboló támogatott. Az amerikaiaknak az volt a szerencséje, hogy a Csendes-óceáni flotta három nagy repülőgép-hordozója a kikötőtől távol, a nyílt tengeren tartott hadgyakorlatot, így megmenekültek. A japánok mindössze 29 repülőgépet, 5 törpe tengeralattjárót és 129 katonát vesztettek.
A II.világháborút követően sokan keresték a választ arra, hogy miként lephették meg ennyire a Csendes-óceáni flottát. Akárcsak 9/11 kapcsán, itt is felmerült a titkosszolgálat és nem utolsósorban a politikusok felelőssége.
Az egyik magyarázat az volt, hogy Roosevelt több haditengerészeti parancsnok is figyelmeztette a flotta áttelepítésekor, hogy Pearl Harbor nehezen védhető, de az elnök nem hallgatott rájuk. Mindez azonban az elmúlt 80 évben megmaradt az összeesküvés-elméletek szintjén.
Pearl Harbor gyakran adott témát a mozinak is. Már a háború idején több amerikai propagandafilmnek volt a kiindulópontja, sőt, még egy hazafias musical is készült This Is The Army címmel, amelyet Kertész Mihály rendezett, szereplői között pedig ott találjuk a későbbi elnök Ronald Reagant. Az egyik legemlékezetesebb azonban a James Jones-regényből készült Most és mindörökké (1953), Fred Zinneman rendezésében, amely 8 Oscar-díjat kapott, három főszereplőjét pedig Burt Lancaster, Frank Sinatra és Montgomery Clift alakították. 1979-ben nagy port pert fel Steven Spielberg Meztelenek és bolondok (eredetileg csak 1941) című filmje, amelyben többek között a Blues Brothers-kettős, John Belushi és Dan Aycroyd, valamint a Hair Bergere, Treat Williams parádézott. 1980-ban készült Don Taylor sci-fije, a Végső visszaszámlálás, amelyben egy időviharba került hadihajónak lehetősége nyílik a katasztrófa megakadályozására, de a kapitány (Kirk Douglas) végül nem vállalja annak az ódiumát, hogy hajója és emberei élete árán beavatkozzon a történelembe. 2001-ben Michael Bay készítette el a Pearl Harbor című három órás szuperfilmet, amelynek légicsata-jelenetei valóban kielégítettek minden 21. századi vizuális igényt, de az egészen végighúzódik egy Titanic-szerű giccses szerelmi történet, ami szinte nézhetetlenné teszi a filmet. A bemutatóra 2001. május 25-én, alig néhány hónappal a World Trade Center elleni terrortámadás előtt.
Mindmáig a leghitelesebb mozi Pearl Harborról az 1970-ben készült Tora! Tora! Tora! volt, amelyet közösen rendezett az amerikai Richard Fleischer és a japán Maszudi Tosio. Ebben már-már dokumentarista pontossággal rekonstruálják az eseményeket, a katonai-diplomáciai hátteret és az emberi érzelmeknek csak annyit teret adnak, amennyi egy játékfilmben feltétlenül kell.
Roosevelt elnök Pearl Harbor másnapján megkapta a kongresszusi felhatalmazást a Japán elleni hadüzenetre, majd december 11-én kölcsönös hadüzenetváltásra került sor az Egyesült Államok és Németország, valamint Olaszország között. Az amerikai légierő szinte hihetetlenül rövid idő alatt magához tért a sokkból, olyannyira, hogy 1942. április 18-án szintén meglepetésszerű légi támadást intéztek Tokió ellen, aminek inkább lélektani hatása volt jelentős. Ezt követően 1942. június 4. és 7. között a Csendes-óceáni Midway-korallszigetek mellett tönkreverték a japán hadiflottát. Bár az amerikaiak az európai hadszintéren csak 1943 júliusában a szicíliai szövetséges partraszállással jelentek meg, a Csendes-óceáni térségben nagy mértékben hozzájárultak az erőviszonyok kiegyenlítéséhez, amelyet végül 1944. június 6-án a „második front” normandiai megnyitása billentett át véglegesen az antifasiszta koalíció javára.