A hús és a zöldség új szintézise, a steaksaláta
Szeretem a salátákat, mondom ezt, mind gyógyíthatatlan húsevő. De épp emiatt, elvárom, hogy a salátákban legyen valami izmosabb – értsd húsos – alkatrész is, az se baj, ha abszolút kisebbségbe szorul a salátaalkatrészek arányához képest, de azért legyen. Mivel odavagyok a steakért, és szeretem a salátát is, összehoztam a kettő kombinációját. Nem túl bonyolult ötvözetről van szó.
A steaksaláta akkor született meg, amikor egy laza délutánra három vendéget vártam, ami velem együtt négy adagnyi könnyű kései ebédet feltételezett. Azonban csak a tárgynapot megelőző késő este döbbentem rá, hogy csupán egy szelet marhahátszín van a fagyasztóban, másnap pedig nemzeti ünnep, ergo minden zárva van, ami meg netán nyitva, ott legfeljebb kisüveges kevertet lehet venni, marhahátszínt viszont fölöttébb ritkán, mert a törzsközönség ezt nemigen igényli.
Lázas töprengésbe kezdtem, és azonnal sutba vágtam a zelleres krumplipüré ötletét, és terveket szőttem, hogy miként vendégeljek meg három embert, amúgy bibliai módra, ahol egy egész sokaság lakott jól egy kenyérből és két halból. Abban az időben hemzsegtek a csodatevők, manapság rájuk nem lehet számítani, de egy Jézushoz mint a legfőbb illetékeshez elsuttogott rövid fohász eredményeképp meglett a megoldás. Saláta-alapanyag volt bőven a hűtőben, csak a húst kellett valahogy sokszorosítani.
Mivel három hölgy jött vendégségbe, bíztam benne, hogy nem keményvonalas steakfogyasztók, ugyanis azt már napokkal előbb belengettem előttük, hogy remek argentin steaket fogok felszolgálni, a hátraarc komoly presztízsveszteséggel járt volna, így viszont mindössze azt kockáztattam, hogy a hús mérete alapján fösvénynek tartanak. Bár ezt könnyen ki lehet magyarázni az egészséges étrenddel, meg ilyesmivel. Szerencsére salátaöntetben jó vagyok, a nagymesteri fokozat előtt állok, s ez talán feledteti a húshiányt.
A megoldás kulcsa egyébként csak annyi, hogy egy igazi steak poivre-t, azaz borsos steaket kell készíteni, sok-sok durvára tört borssal – ehhez mozsarat kell használni, mert a daráló még a nagyobb fokozaton is túl finomra darál, attól meg kellemetlenül csípős lesz a steak, mivel a bors csak durvára törve lesz szelíd-édeskés sütés közben. A vékony szeletekre vágott steak megkoronázza a salátát, épp annyi nehézkességet adva a saláta könnyedségéhez, amennyi kell. A citrom és a hússzaft pedig minden hiányt elfed.
De miért is lenne itt bármiféle hiány?!
1 szelet marhahátszín (kb. 15-20 dkg)
1 citrom
1 evőkanál szemes feketebors
1 fej bármilyen saláta
10-15 szem koktélparadicsom
2 “tv” paprika
0,5 dl olívaolaj
2 fehérborecet
1 kiskanál reszelt parmezán
kevés só
1. Egy kevés olívaolajjal vagy vajjal kenjünk ki egy vastag aljú (legjobb, ha öntöttvas) serpenyőt, és forrósítsuk fel, míg szinte füstöl. A páraelszívót kapcsoljuk be vagy nyissuk ki az ablakot. Legjobb, ha mindkettőt.
2. A hússzeletet forgassuk bele alaposan a durvára tört borsba, mintha paníroznánk. Fektessük a forró serpenyőbe, és egyik oldalán 3, a másikon 2 percig süssük. Ezzel közepesre sütjük, de a sütési idő függ a serpenyőtől és a hús vastagságától is, ezért érdemes nyomogatni: ha kezd keményedni, azonnal kapjuk ki a serpenyőből.
A steaket csomagoljuk alufóliába, locsoljuk meg fél citrom levével, hintsük meg kevés sóval, s pihentessük 10 percet, hogy a nedvek jól átjárják, közben meg készítsük el a salátát.
3. A saláta elkészítése lényegében a vinaigrette megalkotását jelenti, mert a koktélparadicsomok kettészelése, a salátalevelek összetépkedése és a paprika felkarikázása nem igényel komoly munkát. A vinaigrette jelentőségét azonban nem szabad lebecsülni, mert ettől lesz saláta a saláta, különben csak egy tál aprított zöldséget csócsálunk.
A parmezános-citromos öntet úgy készül, hogy a merülőmixer keverőpoharába öntöm az olívaolajat, a fehérborecetet, a másik fél citrom átszűrt levét és a parmezánt, majd a mixerrel homogénre turmixolom az egészet. Matt sárga színű, sajtos-citromos illatú öntet keletkezik így, amelybe még tehetünk kevés fehérborecetet, attól függően, hogy mennyire szeretjük savanykásan. Érdemes megjegyezni, hogy az öntet akkor jó, ha önmagában kóstolva kissé savanykásabbnak érezzük a kelleténél, mert a salátával együtt fogyasztva épp így lesz tökéletes.
4. A salátát csak találás előtt keverjük össze az öntettel, a húst vékonyan szeleteljük fel, osszuk szét a négy tányér salátán, és a fóliában összegyűlt levet is bátran locsoljuk rá. Ha friss bagettet törünk mellé, senki sem marad éhen. Főleg akkor nem, ha csokitortát is tálalunk utána, de az már egy másik ételmese.
(Mivel ez a bizonyos ebéd ünnepnapon zajlott, friss bagettet sem tudtam venni, de van egy jó módszer a bagett életre keltésére, hiszen tudjuk, hogy a bagett kérészéletű; ha nem esszük meg frissen, akkor nemsokára morzsálódik és porlik, galambeleséggé alakul át. Az egynapos bagett viszont újra fogyaszthatóvá válik, amennyiben hosszában felmetsszük, de nem vágjuk teljesen át, a résbe vajdarabkákat teszünk, aztán jól becsomagoljuk alufóliába, és 5-6 percre betesszük 150 fokos sütőbe. A vaj elolvad, a bagett felfrissül, s ha nem is lesz éppen olyan, mint újkorában, bőven átlépi az élvezhetőség küszöbét.)
Ha megkóstolnád, nyomj egy lájkot!