5 fűszer, amelyért egykor öltek is
Ma rengeteg olyan fűszert használunk, amelyet a középkori Európában nehezen vagy egyáltalán nem tudtak beszerezni, és akkor is jobbára a vagyonos emberek otthonaiba jutott el. Ezeknek a fűszereknek az ára az aranyéval vetekedett, hosszú, fáradságos úton érkeztek hozzánk. A szállítmányok gyakran rablók, útonállók vagy tengeri kalózok kezére jutottak. Szó szerint vért ontottak a keresett, keleti fűszerekért.
Miért voltak ennyire drágák ezek a fűszerek? Mert nem volt könnyű hozzájuk jutni, nem álltak rendelkezésre nagy mennyiségben. Gyógyító és vágykeltő tulajdonságokkal is felruházták őket, orvosi célokat is szolgáltak az élvezeten és ízélményen túl. Az erős aromájú, enyhe fertőtlenítő hatású fűszerek ráadásul valamelyest javították a hús és általában az ételek eltarthatóságát, elfedtek kellemetlen mellékízt - mint amilyen az avas, zsíros húsnak volt.
A sáfrányt, a gyömbért, a fahéjat, a szerecsendiót, a szegfűszeget vagy a borsot szárazföldön, karavánúton vagy hajókkal szállították Európába Indiából, a Távol-Keletről, vagy éppen az Arab-félszigetről. A kontinensünkön nem őshonos, és mással nem helyettesíthető fűszereket már az ókortól arab kereskedők juttatták el, először a Mediterráneumba, a görögökhöz, majd a rómaiakhoz. A középkor végén, illetve az újkor elején az európai hatalmak egymással versengve próbálták megszerezni a fűszerekben gazdag ázsiai területeket.
1. Fahéj
A fahéjnak több fajtája is ismert, a legelterjedtebb és legolcsóbb a Cassia, a legjobb pedig a jóval költségesebb ceyloni. Indiából és a régen Ceylonként ismert Sri Lankáról importálták. Különféle mendemondákat terjesztettek a fűszerről, azért, hogy kelendőbb legyen és drágábban lehessen adni, ezért tekintettek rá orvosságként és afrodiziákumként is. A fahéjfa kérgét gyűjtik össze és darabolják fel vagy őrölik porrá. Az arab kereskedők azt a mesét találták ki, hogy a fűszerek Arábiában teremnek, ám a fűszerfákat tengeri szörnyek és démonok őrzik... E mendemondák alapján írta azt Plinius, ókori történetíró, hogy csak szörnyű denevérektől védett, eldugott mocsarakban terem a fahéj.
Iszonyú drága fűszer volt. 1530-ban például Anton Fugger kereskedő fahéjból rakott tűzön égette el V. Károly adósleveleit az uralkodó szeme láttára, ezzel demonstrálta, milyen gazdaság ember. 1770-ben a hollandok elfoglalták Ceylont, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek. Sokáig az ő ültetvényeikről került ki a kitűnő ceyloni fahéj. Az angolok azonban 1796-ban revansot vettek, és megszállták Ceylont, így (feloszlásáig, 1858-ig) a Brit Kelet-Indiai Társaság uralta a fahéjjal való kereskedelmet.
2. Bors
A trópusokon őshonos cserje éretlen állapotban szüretelt, és napon szárított, sötét színűre aszalódó termése a bors. A honfoglaló magyarok, mivel keletről érkeztek, már ismerték, azonban csak a középkorban kezdett terjedni, és jóval később vált a magyar konyha mindennapos részévé. Marco Polo volt az első, aki beszámolt arról, hogy Kínában megterem a bors (és megannyi más fűszer), ott nem is drágák ezek az ízesítők, mindennapos dolognak számítanak, ám kortársainak többsége őrültnek hitte.
Leginkább azzal tudjuk kifejezni, mennyire drága volt a bors, ha eláruljuk, hogy a görögök akár hét juhot is adtak egy adag borsért, Alarich, gót király pedig, miután elfoglalta Rómát, hadisarcként 3000 font borsot is követelt a várostól. A 13-14 századra hihetetlenül divatossá vált az egzotikus, távoli vidékekről származó fűszerek használata, és a bors olyan értékes volt, hogy Európa déli részén egy időben fizetőeszközként funkcionált. A német nyelv egyik gúnyszava is borsnak köszönhető, a gazdagokra ugyanis azt mondták, "borsos zacskó" - "feffersack.
3. Szegfűszeg
Az ókori római birodalomban arannyal fizettek egy kis szegfűszegért, amely egészen a 18. századig csak a Maluku-szigeteken, a mai Indonézia területén termett. (Erről is írt annak idején Marco Polo.) A szegfűszeggel való illegális kereskedelemért sokáig halálbüntetés járt. A növény a mirtuszfélék családjába tartozik; fűszerként virágának frissen szüretelt, kiszárított bimbóit használják.
Kínában a szegfűszeget nem csak fűszerként használták, hanem szájfrissítőként is: mielőtt a császár előtt megjelentek az udvar alkalmazásában állók, szegfűszeget kellett tartaniuk a szájukban. Ma is sokan alkalmazzák fogfájásra enyhe gyógyhatása miatt.
4. Szerecsendió
A csendes-óceán szigetein őshonos cserje termése. Magát a "diót" és a magköpenyét (szerecsendió-virág) is használhatjuk fűszerként. Eredeti termőhelyét a mai Indonézia területén, a Banda-szigetcsoporthoz tartozó Run szigetén volt. Az angolok kezén volt a sziget, de ők az Újvilág benépesítésének hajnalán Manhattanért cserébe átengedték a hollandoknak.
A távol-keleti holland ültetvényekhez egy érdekes történet is fűződik. 1769-ben a Mauritius-szigetek francia kormányzója az Amrona-szigetek holland kormányzójánál járt, és megnézte a szerecsendió ültetvényeket. Titokban a zsebébe csúsztatott néhány magot. Állítólag a Penang-sziget angol kormányzója is egy látogatás alkalmával csent magokat, így egy idő után, mivel máshol is termett a szerecsendió, a kereskedelemben megszűnt a holland egyeduralom.
5. Sáfrány
A valódi sáfrány ma is legdrágább fűszerek egyike, egy krókuszféle bibéjét gyűjtik be és szárítják meg. Nem keverendő a sáfrányos szeklicével! Mivel értékes, ma is szívesen hamisítják, mert úgy tűnik, hogy már mindenki elfelejtette: ezt a tettet egykor halállal büntették. 1446-ban Augsburgban egy férfit máglyán égettek el, egy nőt pedig élve temettek el sáfrányhamisítás miatt.
Az ókori egyiptomi birodalomban már használták étkezési célra, jellegzetes sárgászöld árnyalatot kölcsönzött az étkeknek. A görög mitológia egyik történet szerint Héra és Zeusz esküvőjén "sáfrány nőtt az ágyuk körül és még a főisten is megittasult az illattól". Kleopátra a fürdőjébe kevert sáfrányt. A régi rómaiak az önfeledt emberekre azt mondták, hogy "dormivit in sacco croci" azaz sáfrányágyon aludt. Ez figyelmeztetés is, mivel a sáfrány bódító hatású lehet, 20 gramm pedig halálos adagnak számít. Várandós nők és gyermekek sem fogyaszthatják, utóbbiak két éves korukig.
Hazánkban elsőként a 13. században említették a sáfrányt, egy jogi témájú könyvben. (Már ekkor előírták az árusítás előtti vizsgálatot.) A középkortól használta a régi magyar konyha fűszerként; rendszerint mártások, szószok ízesítésére. Mint szerte Európában, nálunk is státusszimbólumnak számított.
Ha érdekes volt a cikkünk, oszd meg az ismerőseiddel is!