...egyelőre egy felfedezésre váró város. Épphogy belekóstoltam egy villámlátogatás keretében. Ez utóbbi műfajához méltó módon gyors lefolyású, de nem átutazás. Lehetőleg alig másfél napos. Nem csupán az ott tartózkodás időtartamára, de az elő(nem)készítésére is jellemző ez az iram. A gyors döntést spontaneitásban gazdag lebonyolítás követ. Néminemű tervezettség jellemző, de praktikusabb azt is felrúgni.

A kocsiba az elképzeltnél másfél-két órával később be, lévén télvíz ablakot nem le, így a könyök is csak belülről koccantja olykor az ajtót. Felkészülés híján, de esetleg rendelkezésre álló foghíjas tapasztalatok birtokában nem árt, ha segítségünkre siet egy, a szálláshelyen kihelyezett, a nevezetességeket német vagy más beszélt, de véletlenül sem magyar nyelven bemutató prospektus és ehhez simuló nyelvtudás. Nem árt egy kis szívfájdalom sem, mikor megpillantjuk a magyar nyelven elérhető, az aktuális, de látogatásunkkor éppen nem aktuális programokat bemutató kiadványt, ami az "állandó" nevezetességekről makacsul hallgat.

Készüljünk fel arra, amire nem lehet. A kissé későbbi indulás miatt a városba érkezvén ráébredünk, hogy már éhesek vagyunk. Annyira, hogy már a célra kifejlesztett netes alkalmazásokat sem leszünk képesek használni, így az első, utunkba akadó egységbe betérünk. Így történt, hogy a szombat délutáni esténkbe beleszuszakoltunk egy gyors ebédvacsit egy kevésbé magával ragadó helyen, így nevét fedje homály.

Az estebédet követő, a Hét Kávézóbeli kávézás és sütizés annál kellemesebb lehet, ám ha a záróra vészjóslóan közeleg, és amúgy is vannak el nem tervezett, de még ránk váró napirendi pontok, elpilledésre alkalmat ez sem ad. Ha hozzánk hasonlóan pörgünk, a kávézás után kihagyhatatlan egy Tisza-parti, ropogósra fagyasztó gyorsütemű séta. Kurta túra ide vagy oda, ha a szél elől bemenekülünk a partról, nem maradhat ki a fantáziát igencsak megtúráztató elnevezésű Fekete ház sem. Ne vessen vissza a lendületben az sem, ha az odavezető út kicsit kilóg az utazás tematikájából.

Miközben az ujjunk a telefonra fagy és a belvárosban körözve a ház címét sehogy sem leljük, kegyelemdöfésként érhet a felismerés, hogy akiket megkérdezünk, maguk is csodálkozva néznek vissza ránk. Csodálkozásuk értelmet nyer, mikor végre megpillantjuk az épületet, hiszen a Fekete ház neve ellenére inkább szürke és fehér színekben pompázik kívülről. Sőt, a lépcsőházban kitett korabeli - egyébként "fekete-fehér" - fotók tanúsága szerint soha nem is volt fekete. A falak között nem csupán azért töltöttünk több időt, hogy kompenzáljuk a ház keresésére fordított tucatnyi percek alatt kockára fagyott testünket érő sokkot, hanem mert egy kedves patikatörténeti tárlat, továbbá a Gyenes Kálmán, Szeged sajtófotósa emlékére szervezett kiállítás, valamint az emeleten a polgári lakáskultúrának és az építtető Mayer családnak szentelt enteriőr tárlat is leköti figyelmünket.

Ha ottjártunkkor javában dúl az advent (ez jelen iromány aktualitásából leheletnyit levonhat), belekóstolhatunk a Dóm tér ünnepi-vásáros arcába, és, ha a Fekete házban töltött idő még nem forrósította volna fel eléggé testünket, akkor közelebb húzódhatunk a fémhordókban lobogó lángokhoz, majd pedig az időközben havassá, esőssé fordult időjárásra fogva egy kupica lélekmelegítőt is engedélyezhetünk magunknak. Kizárólag megelőzési céllal.

Egy esetleges égi áldás se szegje kedvünk, irány az Anna Fürdő. Látogatóként különösen mázlisták vagyunk, ha valamilyen csoda folytán a fürdő csaknem kihalt, hiszen ekkor ott pezseghettünk, ázhattunk, lazulhattunk, ahol akarunk. Már-már kiskirályként tekinthetünk magunkra, akit azonban ugyanúgy köt a nyitvatartás, akárhogyan is írják.

Ha ekkor még nem az ágy a legideálisabb hely, ahol vizionáljuk magunkat, de odakint havas eső kóstolgat, jó programnak tűnhet a mozilátogatás. Ha pedig már ott járunk, nem ártunk sokat magunknak, ha meg is nézünk egy filmet. Lehetőleg a Belvárosi Moziba menjünk és a városnézés jegyében ne találjunk egyenesen oda, akkor sem, ha már jártuk ott. Érintsük a sötétbe burkolózott Széchenyi teret, napvilágnál amúgy is másként néz ki. Nekünk A viszkis című filmhez volt szerencsénk, meg ahhoz is, hogy egybehangzó véleményen voltunk. Szerint jól sikerült darab, így ezt a programpontot sem árnyékolta be az éjszakán kívül semmi. Ha esetleg előtte nem volt rá érkezésünk, a film után nézzünk kicsit körül, az épület - bár valószínűleg látott rózsásabb napokat is - érdemes rá. Ezt követően nem szégyen, ha a szombati suhanásba belefárad a test és nyugovóra tér. Kell az energia a vasárnapi rohanáshoz is.

Ha utazás, akkor kezeljük természetesként, hogy a futócipőnk is velünk tart, így egy jó kis szegedi vasárnapot kezdhetünk például egy Tisza-parti páros rohangálással. Az edzésnek is beillő futás egészen különös felhangot ad bármely városlátogatásnak. Jó irány lehet a folyó mentén való felfelé és lefelé történő futkorászás, eközben a part menti szobrok, falrajzok megtekintése, majd az egyenlőség jegyében a túlpart meglátogatása is szóba jöhet. Ehhez a mirelit Belvárosi hídat vegyük igénybe. Annak is az árnyékos, a nap által csak délután cirógatott, így meglepő módon jeges oldalán. Ha turista vagy, biztos, hogy a napos oldalon futsz, a híd közepén pedig kezded megérteni, mit jelent a felfestett bicikli szimbólum, onnantól kezdve pedig égsz. Ha turista vagy és előbb gondolkodsz mint e sorok írója, akkor nem hagyod megbolondítani magad a nap által és a jeges oldalon futsz, azzal, hogy nem tilos olykor vágyakozó pillantást vetni a híd napos oldalára sem, ahol a félreérthetetlenül biciklisávnak tűnő szemközti járda és az eltévedt turista fut.

A vízpartok iránti nehezen gyógyítható függőség jegyében engedélyezhetünk magunknak egy kósza körözést a parton, majd a kutyasulisok távoli érintésével a Népkert lehető legnagyobb ívben történő megkerülését. Betévedni sem árt, ilyenkor olyan apróságokat is felfedezhetünk, mint a Nem tudhatom című versből kiragadott Radnóti idézet a placcra fújva. Mielőtt meghűlnénk, induljunk vissza, útba ejtve a hidat, annak is - végre avagy továbbra is - a jeges oldalát, ha már zsaruk ülnek egy ott állomásozó rendőrautóban. A hotelben ki ne hagyjuk a forró zuhanyt.

Ha szeretünk kiadósan reggelizni, akkor ne ezt az írást vegyük ehhez alapul, ugyanis nem volt alkalmunk felkutatni és letesztelni egy helyet sem ilyen célból. Azonban, ha gyomrunk éppen totál összeszűkült állapotban van, viszont reggeli kávét kívánunk, az elbűvölő Kék elefántban van a helyünk. Senki sem fogja a szemünkre hányni, ha a kávé mellett elpusztítunk egy hatalmas, csokidarabokkal megbolondított kekszet. Még inkább itt a helyünk, ha szeretjük a pici - értsd igen apró -, barátságos helyeket és nem ijedünk meg egy csokor közvetlen embertől. Sőt, ebben az esetben a legjobb helyen járunk, garantált, hogy jól mulatunk, különösen, ha a közönségből egy eszméletlen dumájú ötéves forma kislány viszi a prímet.

Ha spontán utunkat egy, a helyszínen beszerzett prospektus "vezeti", akkor sem árt, ha nyitott szemmel járunk. Ilyenkor van arra is esély, hogy a Dugonics téren "felfedezzük" a kiadványban nem szereplő, de szemmel láthatólag ott lépkedő Szent-Györgyi Albert szobrát. A német sorok közé visszazuhanva jöhet az Aradi vértanúk terén található szobrok számbavétele, majd immár napfényben az észak-európai városok építészetére (engem speciel Amszerdamra, Gdańskra) emlékeztető Dóm téri épületegyüttes.

Ha a várost magaslati pontról is megtekintenénk, kitűnő helyszínnek mutatkozik a szegedi Fogadalmi templom. A dóm belülről is pazar, tornyából pedig nagyszerű kilátás nyílik a városra. Elegánsan lendüljünk túl az égi zimankón, sőt a magasban fejét vesztett vagy csak szimplán elhullott galamb se szegje kedvünket, bármilyen szomorú is az eset. Érdekes történetekkel gazdagodhatunk, ha a toronyba felvezető, végeláthatatlannak tűnő lépcsősorokat megszakító templom-tértörténeti kiállítás két állomásán megpihenünk. Ki ne hagyjuk az altemplomot, ahol a toronyban látott-halott elbeszéléseket a korábbi barokk Demeter-templomból megőrzött bájos szobrok teszik szemléletesebbé. Ezt követően időzhetünk még a múzeum boltban is, ahol nem szégyen kedvenc terméket választani. Így történt ez velem is, kedveltem a Sándor csepp, ámbár kóstoló még nem áztatta a gigát, a neve enélkül is igen szimpatikus.

Ha még ezt követően is van bennünk erő, pózolhatunk a sokunknak ismerősként szobrozó hegedűs-nő-gyermek és kutya szoboregyüttessel a Kárász utca Dugonics térhez közeli végén. Ha viszont a kihagyott reggeli és az amúgy is a komfortosabbnál hűvösebbnek tűnő időjárás miatt már az éhhalál környékez, irány a Cirmi gasztrokocsma vagy bármely olyan hely, amiről helyi arcoktól szereztünk tudomást. Ne feledjük, szigorúan spontán városlátogatunk, aminek sokszor elengedhetetlen momentuma a szegediek faggatása az olyan egységekről, ahol ők is szívesen esznek, isznak, mulatnak. Hiszen kik ismernék jobban a városukat azoknál a társainknál, akik benne élnek? Szegeden minden adott, hogy barátságos emberektől érdeklődjünk, így olyan helyekre is eljussunk, amelyek nem biztos, hogy eszünkbe jutnának vagy a térképet böngészve éppen nagyon messzinek tűnnek. Szóval Cirmit kipipáltuk: ötletes, hosszabb üldögélésekre csábító enteriőr, finom étel, kedves kiszolgálás.

Ne áltassuk magunkat. Nem azért tankolunk fel a Cirmiben, hogy autóba pattanva szabad utat adjunk a kilók csípőre rakódásának. Ellenkezőleg, van még mit villámlátogatni a kezük ügyében lévő kiadvány szerint, de a fejünk felett pallosként himbálózó nyitvatartási idő miatt nem árt sietni. Ha már a környéken lófrálunk, meg se álljunk az egyik legszebb szecessziós épületig, a Reök-palotáig.

Nem szégyen nehezen szabadulni az épülettől akkor sem, ha "csak" este és "csak" a lépcsőházába jutottunk be. Ez utóbbi egyszerűen lenyűgöző. Búcsúzóul biccentsünk a Dugonics-téri szökőkútnak vagy az advent táján éppen ott álldogáló kivilágított szarvasalaknak. Ha még mindig kilométer hiányunk lenne, sétáljunk el az Új Zsinagóga impozáns épülete felé, majd azért, hogy a Budapest felé vezető utat korgó gyomor nélkül megússzuk, a biztonság kedvéért látogassuk meg az aprócska alapterületű, ám kalória fronton egyáltalán nem fukarkodó Süti nem Süti sütizőt.

Zárszóként még annyi, hogy tavaly döbbentem rá, hogy bár Budapest nap mint nap lenyűgöz, budapestiként túlságosan meghatároz a főváros, míg az ország más részeiről sajnos aránytalanul kevesebb ismerettel bírok. Pedig nem titok, hogy egy ország közel sem egyenlő a fővárosával. Elhatároztam, hogy országhatáron belül is mindinkább útrakelek. Bár korábban is jártam már számtalan kisebb és nagyobb városunkban, ám különböző életszakaszokban, különböző társaságokkal (vagy éppen egyedül) a fókusz is eltérő. Így vagyok Szegeddel is, ahol az egyetemi évek alatt töltöttem farsangot vadidegen társaságban, de áztunk már barátokkal a termálban, édesgettük magunkat a Virágban, buliztunk az egyetemi klubban, pózoltunk a Kárász utcai szobrokkal és idétlenül vihogtunk a szálláson kifüggesztett házirenden is. Most pedig érdekel, hogy mi érdekel most. Ez, a felszínt kapargató villámlátogatás megadta a kezdőlökést. Köszi CsT, hogy Szegedet választottad. Már alig várom, hogy visszatérjek.