Modern ketrecbe zártság – ma is sokan szenvednek a „lakótelep-szindrómában”
> Többnyire ártalmatlan bosszantásokkal indul, de a vége súlyos agresszió vagy szív- és érrendszeri betegség is lehet.
A felső lakó lehúzza a WC-t, leengedi a kádat, és az alsó lakásokban ettől zeng a „vízszimfónia”. A gyerek labdázik, amitől az alatta lévő lakásban dübörög a mennyezet, vagy éppen az egész házban énekelnek a fűtéscsövek, amikor a labda a radiátornak pattan. Valaki odaégeti az ebédet, és az egész épületben ezt a kellemetlen szagot érzik. A szomszéd TV-t néz, és a mellette lévő lakásban nem lehet aludni...
Csupán néhány jellemző, idegesítő velejárója a lakótelepi életnek. Ezek a dolgok egyidősek a hatvanas években indult lakótelep-építési lázzal, és más ugyancsak jellemző sajátossággal együtt gyakran kezdik ki az emberek idegrendszerét.
Az ilyen felgyülemlett düh pedig előbb vagy utóbb nyílt konfliktusba vagy rejtett kiszúrásokba, feljelentgetésekbe torkollik. A saját feszültségük okát az emberek másokban kezdik keresni.
Budapest IX., József Attila lakótelep, az Ifjumunkás út és a Dési Huber utca közötti rész, háttérben a Kós Károly téri templom. 1972. Fortepan/Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény
Az így keletkezett tünetegyüttest, mely szélsőséges esetekben depresszióhoz, alkoholizmushoz, sőt szív- és érrendszeri megbetegedésekhez vezet, féltudományosan „lakótelep-szindrómának” vagy „apartman-neurózisnak” hívják. Megjelenési formái nagyon színesek, ám aki lakott lakótelepen, annak szinte mind ismerős lesz és könnyen felismeri benne a hasonlóságot az általa megélt esetekkel. Egymásra seperik a szőnyeget, az alsó lakó fejére hullajtják a morzsát az abroszról. Valaki rendszeresen végigköpködi a lift üvegét és a nyomógombokat, feljelent számára teljesen ismeretlen embereket, hogy télikabátjukkal eldugaszolták a szemétledobót, tejet önt az alatta lakók ablakára, stb. Egytől egyig jellemző cselekvések a felgyülemlett düh okozta agresszió által indukálva.
Noha az első időkben a panelházak modernnek és jól felszereltnek tűntek az ideköltöző vidéki vagy szükséglakásokból kiszabadult tömegek számára, az örömbe csakhamar üröm vegyült.
A gondok pedig fokozottan jelentkeztek olyan embereknél, akik a jó munka vagy a jobb lakhatás következtében vidékről költöztek lakótelepekre. A hetvenes évek második felében sok tanulmány szültetett a probléma gyökereinek feltárása kapcsán. magányosság, bezártság érzése, pihenésképtelenség, fokozott idegfeszültség és a felgyülemlő, le nem vezetett energiák okozta fokozott agresszív megnyilvánulások (melyek időnként felfokozott formában törnek ki) és az ezek által kiváltott mást tünetek okait végül néhány meglehetősen nyilvánvaló forrásra sikerült visszavezetni.
Az első ilyen ok, ami talán egyben a legkézenfekvőbbnek is nevezhető, hogy az embernek – az állatokhoz hasonlóan – szüksége van bizonyos territóriumra, amit a panellakások és a lakótelepek nem képesek megadni. A pici szobák, konyhák, a kert hiánya, mind a ketrecbe zártság érzetét erősíthetik.
Miskolc, légifotó a Szentpéteri kapu lakótelepről. 1981. Fortepan/Szalay Zoltán
Ezzel párhuzamosan a lakások jellemzői (vékony falak, közös csőrendszer hangtovábbítása) folytán sérül a nyugalom és biztonságérzet is. Az ember az otthonában érzi a legnagyobb kényelemben és biztonságban magát (mindenütt jó, de a legjobb otthon), ám ez gyakran kivitelezhetetlen a lakótelepi lakásokban. Egyrészt a szomszéd által keltett zajok, ételszag, stb. zavarja meg a nyugalmat, másrészt nekünk is folyamatosan ügyelnünk kell, hogy ne tegyünk olyat, ami a körülöttünk lakókat idegesítheti. Lábujjhegyen élni pedig sokak számára kényelmetlen.
Talán kevésbé egyértelmű ok a felsorolásban a változatlanság.
Ugyanígy hat a távlatok hiánya is. Az ember önkéntelenül a nyílt terek felé szeret nézni. Megnyugtatja egy végtelen rét vagy a tenger látványa, miközben biztonságot ad a mögötte álló épület, hegy vagy erdő érzete. A lakótelepek betondzsungelében ilyen perspektívát ritkán találni, hiszen többnyire minden irányban mesterséges hegyek (emeletes házak) zárják el a látványt.
Arról nem készült felmérés, hogy a lakótelepeken élők hány százaléka szenved a lakótelep-szindrómában, ám szerencsére a számuk nem lehet túlságosan magas. Az emberek többsége képes alkalmazkodni a környezethez és különösebb mentális problémák nélkül éli le életét panelházakban. Valószínűsíthető, hogy a szindróma kialakulása olyan embereknél játszódik le, akik egyébként is hajlamosabbak a lelki problémákra. Mindenestere a velük való együttélést megkönnyítheti, ha tudjuk, hogy milyen tényezők okozhatják a viselkedésüket és megpróbálunk azokon – a lehetőségeinek megfelelően - változtatni.
Ha érdekel a panelépítészet és a Balatoni szállodák születése, többet tudhatsz meg Tó-retró blog szerzőjének első könyvéből. A "Hotelek futószalagon" ezeket a témákat járja körbe. További részletek és megrendelés itt.
A tengerészek „kényes kérdésként” hivatkoznak egy szörnyű forgatókönyvre, amely mindig valaki halálához vezet a hajó legénységének tagjai közül. Nem szeretnek róla beszélni, de a tengeren fennáll a veszélye, hogy bizony előfordul.
A világ legszörnyűbb kérdésének eredettörténete több mint 200 évvel korábbra, egészen 1820-ra nyúlik vissza. Ennek az évnek az őszén az Amerikai Egyesült Államok Massachusetts államához tartozó Nantucket szigetről indult útnak a The Essex bálnavadászhajó, melyet november 20-án bosszúból megtámadott és elsüllyesztett egy nagy ámbráscet.
Két hétig hánykolódtak a tengeren a mentőcsónakokban, amikor elfogyott az étel és a friss víz, ezért a tengerészek tengervízzel öblítették ki a szájukat, és már kénytelenek voltak a saját vizeletüket inni. Két matróz meghalt, őket társaik a tengerbe temették. Majd Isaac Cole sem bírta tovább, akinek halála után a kétségbeesett tengerészek úgy döntöttek, hogy megeszik a holttestét. A korabeli jelentések szerint „elfogyasztották a máját és a veséjét, de alaposan megküzdöttek az inas hússal”.
A kegyetlen döntéshez az Essex naplójának egy üres oldalát kitépték és csíkokra osztották. Az egyik kicsit rövidebb lett, mint a többi, majd mindegyiket egy kalapba tették, és sorsot húztak. A 18 éves Owen Coffin, az Essex kapitányának, George Pollardnak az unokatestvére húzta a legrövidebbet.
Ezután a hóhért is sorsolással választották ki, ő Charles Ramsdell lett, aki Coffin közeli barátja volt, és neki kellett lelőnie hajóstársát.
Lapozz a cikk folytatásához!
Elképesztő bálnatámadásról készített videót egy hajós Gibraltárnál: a 60 éves Iain Hamilton kapitány felvételein az látszik, ahogy vitorlását a hatalmas állatok úgy lökdösik, mint egy rongybabát. Hamilton szerint az állatok „összehangolt támadást” intéztek hajója ellen, de úgy véli, az orkák csak játszottak a kormánnyal, amivel akaratlanul is nagyon veszélyes szituációba keverték.
A kapitány a BBC Radio 4 csatornának így mesélte az esetet:
„20 mérföldre nyugatra vitorláztam Gibraltártól, észrevettem egy uszonyt, majd érzékeltem egy enyhe ütést, majd egy nagyon nagyot, körbenéztem, egy nagyon nagy bálna úszott ott, és megpróbálta megharapni a kormányt. Volt egy nagyobb és egy kisebb bálna is, és csak lökdösték és lökdösték a hajót, aztán egyiküknek sikerült leszednie az egyik kormányt, amiből kettő van a hajón.
Hamilton szerint egy nagyobb nőstény bálna vezethette a támadást, és négy fiatalabb orka csatlakozott a csónak üldözéséhez „szinte szinkronúszásszerűen”.
A gibraltári vizeken dolgozó spanyol Salvamento Maritimo szerint meredeken megemelkedett az orkák (más néven gyilkos bálnák vagy kardszárnyú delfinek) támadása a hajók ellen:
A szakértők abban reménykednek, hogy a bálnák felszerelése GPS-jeladóval elejét veheti a hasonló támadásoknak, amik egyre veszélyesebbé kezdenek válni.
Hamilton kapitány szerint csak idő kérdése, hogy mikor válik annyira elterjedtté az orkatámadás, hogy a társaságok erre már nem lesznek hajlandóak biztosítást kötni. A kardszárnyú delfinek támadásai már most is annyira gyakoriak a spanyol partoknál, hogy tudósok vizsgálják az eseteket.
(Forrás: Daily Mail)
A Twitteren írta meg a sajátos történetét egy Airbnb-tulajdonos: a nő teljesen kiakadt, hogy a bérlője nem hajlandó elhagyni a lakást, pedig már a rendőrséget is bevonta az ügybe.
A 2RawTooReal nevű Twitter-felhasználó leírta, hogy amíg elment nyaralni, úgy döntött, hogy kiadja a lakását ideiglenesen: fel is adott egy hirdetés az erre szakosodott Airbnb oldalon, majd ki is adta az otthonát egy bérlőnek.
Ezek után a tulaj felszólította, hogy hagyja el a lakását, mert nem szeretne ingyenélőkkel együtt lakni. Erre a bérlő csak annyit mondott, hogy ő nem megy sehova, hívja ki nyugodtan a rendőrséget.
A bérlő ráadásul rá is gyújtott a lakásban, erre még jobban felhúzta magát a tulaj.
Some woman rented out her place as an Airbnb & the tenant refuses to leave (Part 1) pic.twitter.com/0pt79pa8b3— 2RawTooReal (@2RawTooReal) June 12, 2022
A bejegyzés alatti kommentelők között volt, aki azt a tanácsot adta a pórul járt bérbeadónak, hogy egyszerűen riassza el az illegális lakót.
- javasolt egy sajátos megoldást a hozzászóló.
Az ügy még valószínűleg nem ért véget, és valószínűleg a helyi rendőrség oldja majd meg a problémát.
(via Indy100.com)
Összefogtak az írországi Greystones városában élő szülök a helyi iskolákkal, és elfogadtak egy „okostelefon-mentességi kódexet”. Ennek értelmében a kezdeményezéshez csatlakozó szülők vállalják, hogy középiskolás korukig nem vesznek okostelefont a gyerekeknek.
Reményeik szerint, ha az egész városban az iskolákkal közösen lépnek fel az ügyben, akkor egyik gyereknek sem kell magát „különcnek” éreznie, amiért neki nem lehet okostelefonja.
Az iskolák első körben felmérték a szülők igényeit, majd szerveztek egy gyűlést is, ahol a többség úgy döntött: az egész városra szükség van ahhoz, hogy a kezdeményezés sikeres legyen.
A kódex azonban nem kötelező érvényű. Ha egy szülő úgy dönt, továbbra is vehet okostelefont a gyerekének. Azonban a kezdeményezők azt remélik, hogy a többség példája jó hatással lesz, és idővel az válik normává, hogy a kisgyerekeknek nincs ilyen készülékük.
A városi iskolákban eddig is tiltották, vagy korlátozták a gyerekek okostelefon-használatát. Rachel Harper, a kezdeményezést vezető St. Patrick iskola igazgatója szerint azonban így is egyre fiatalabb korban kérték a gyerekek az okos eszközöket a szülőktől. Harper szerint azonban az egész városra kiterjedő szabály csökkenti az esélyét, hogy a diákoknak olyan társaik legyenek, akiknek van okostelefonjuk.
Az ügy felkeltette más írországi és nemzetközi szülői szervezetek, sőt a Greystones közelében élő ír egészségügyi miniszter figyelmét is. Stephen Donnelly azt is felvetette, hogy a gyakorlatot az egész országra is kiterjeszthetnék.