Vekerdy Tamás: a katasztrófa szélén az oktatásunk
– Gondolta volna a rendszerváltáskor, hogy 25 év múlva itt tart majd a magyar oktatás?
– Nem.
– Hogy jutottunk ide?
– A nyolcvanas évek elején kinevezték Gazsó Ferencet a művelődési miniszter helyettesévé, hozzá tartozott a közoktatás irányítása. Vele érkezett Kelemen Elemér és még néhány szakember, akik új, reform-látásmódot képviseltek. (Hoffmann Rózsa abban az időben is reformellenes hű pártkatona volt, csak éppen egy másik párté – az akkori állampárté.) 1985-re elkészült egy új közoktatási törvény, amely sok mindenre adott lehetőséget. A nyolcvanas évek második felében elkezdtünk tapogatózni, hogy lehetne Waldorf-iskolát létesíteni. Akkor még úgy volt, hogy csak az állam alapíthat iskolát. Gazsó azt mondta, hogy vonjuk be a helyi tanácsot (a helyi „államot”) az alapítók közé, és úgy már mehet. Így sikerült Solymáron megalapítani az első Waldorf-intézményt, ami ma már Pesthidegkúton működik. Hegyeshalomtól Vlagyivosztokig ez volt az első nem állami alapfokú (általános) iskola...
Vekerdy Tamás 1935. szeptember 21-én született. Főiskolai tanulmányait az ELTE JTK szakán végezte 1954–1958 között. Ezután a BTK pszichológia szakát is elvégezte 1962–1967 között. Mérei Ferenc és Nemes Lívia szemináriumaira 1971–1976 között járt.
1958-tól 1960-ig házitanító volt, illetve a Nemzeti Színház statisztája. 1959–1969 között a Család és Iskola külső, majd belső munkatársa volt. 1969–1972 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola óraadó pszichológia tanára volt. 1972–1983 között a IX. és a III. kerület Nevelési Tanácsadó pszichológusa volt. 1983–tól az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa, 1990–től tudományos tanácsadója, 1995-től 1998-ig szeniora volt. 1992–1998 között a Miskolci Egyetem neveléstudományi tanszékén docens. 1998–tól a Pedagógus-továbbképzési Módszertani és Információs Központ alternatív továbbképzési igazgatója. 1987–1991 között Solymáron a magyarországi Waldorf-óvoda és -iskola megszervezésében vett részt. 1991 óta a nappali Waldorf-tanárképzés szervezője és vezetője. 1990–től az iskolázás szabadsága Európai Fórumának közép-európai szóvivője, 1993–1997 között alelnöke volt. 1998–tól az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke. 1998–tól a Magyar Művelődési Társaság elnökségi tagja. 2001-től az Országos Köznevelési Tanács tagja. Munkásságáról itt olvashattok. Műveit pedig itt találhatjátok. A minap pedig Hazám-díjjal jutalmazták.
(Wikipedia)
– Mások is kihasználták a kiskapukat?
– Sok jó kezdeményezés indult el. Gazsóék létrehozták a KÖFA-t, vagyis a közoktatás-fejlesztési alapot, amely lehetővé tette, hogy egyes tanárok vagy tanári közösségek közvetlenül is pályázhassanak pénzre az ötleteik megvalósításához. Rengeteg alternatív kezdeményezés indult el az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumtól a különféle alternatív pedagógiákat alkalmazó csoportokig. Ekkor kapott épületet és iskolát Winkler Márta, aki gyermekbarát pedagógiát hirdetve itt már azt csinált, amit mindig is szeretett volna.
– Meddig tartott ez a kegyelmi időszak?
– Tulajdonképpen 2010-ig.
Azt lehet mondani, hogy mindegyik kormány csinált jó dolgokat és nagy marhaságokat is, de terjedhettek az alternatívák, és nagyon sok – egyre több – jó, gyerekközpontú módszer kapott helyet az önkormányzati iskolákban is.
Kooperatív tanulás, reggeli beszélgető-kör, projektmódszer, témahét… Mikor mi kell a gyerekeknek, és hogyan – mert ezt jelenti a gyerekközpontúság. És megmaradt persze, bár időnként nehezült (az adminisztratív bürokrácia követelményei miatt), a szabad intézményalapítás és működtetés, állami támogatással. (Már akkor is időnként némi diszkriminációval az egyházak javára, akikkel ezt a diszkrimináló megállapodást, ezt ne felejtsük, tulajdonképpen Horn Gyula kötötte meg.)
2010-ben aztán az egész folyamat leállt és visszafordult.
Hoffmann Rózsa nem is tagadta, az ő eszményi iskolája az, ahol ő tanult. Ő 1954 és 1966 közt járt iskolába – a kései Rákosi- és a korai Kádár-korszakban. Amikor az avíttas poroszos oktatáshoz a szovjet típusú ideológia és merevség társult…
– De hogy lehetett ezt a folyamatot ilyen könnyen visszafordítani?
– Kevés volt az idő. Amellett pedig nem szabad elhallgatni, hogy a magyar pedagógusok, akik között mindmáig zseniális és áldozatos emberek vannak, tömegükben – 150 ezer emberről van szó – háromszorosan is kontraszelektáltak. A McKinsey-jelentés 25 országban vizsgálta azt, hogy mi a titka a jó oktatásnak.
A legfontosabb tényező a tanár.
Ha a legjobbak állnak pedagógusnak, mert nagy a presztízse a pályának, jól fizetik, és elismerik őket, akkor abból jó oktatás lesz. Magyarországon ezzel szemben az a helyzet, ami Varga Júlia kutatásaiból kiderül: kevés kivételtől eltekintve a középiskolában végzők alsó harmada megy tanári pályára, a tanárként végzők alsó harmada megy el végül tanítani, és ezeknek is az alsó harmada marad tartósan a tanári pályán.
A siker titka a McKinsey-jelentés szerint három tényezőn alapszik:
- az arra legalkalmasabb emberek váljanak tanárrá,
- eredményes tanárrá képezzék őket,
- minden gyermek a lehető legjobb szintű oktatást kapja.
Az oktatás terén olyan sikeres országok, mint Finnország esetében csak minden 10. jelentkező jut be a tanárképzésbe, nagy a verseny, így a legjobbak kerülnek be. A legjobban teljesítő iskolarendszerek minden esetben elértek két dolgot: hatékony módszereket dolgoztak ki a tanárok kiválasztására és képzésére (nagy hangsúllyal az osztálytermi gyakorlaton), és jó kezdő fizetést kínálnak. Ez a két tényező egyértelműen és kimutathatóan hat a tanári pályára lépők színvonalára.
– Milyen a jó tanár?
- Először is:
nem utálja a gyerekeket. Hála istennek, ahogy mondtam is, azért vannak olyan tanárok is, akik élvezik a tanítást, szóba tudnak állni a gyerekkel, vitatkoznak is, ha kell, nem zavarják őket a kicsik, de a kamaszok sem. Persze, a tantárgyi tudás is fontos, de nem ez a lényeg.
Amikor a bolognai rendszer bevezetés előtt állt, egy bizottságnak kellett javaslatot tennie, hogy hogyan működjön ezen belül a pedagógusképzés. A bizottság azt javasolta, hogy egy nagy kapun menjen be mindenki, aki gyerekkel akar foglalkozni, akár óvónő, akár tanító, akár tanár, akár gyógypedagógus pályák felé orientálódik és BA fokon 3 évig csak „gyereket tanuljanak”. Testi-lelki-orvosi-pszichológiai – pedagógiai – gyógypedagógiai szempontból járják körül a gyermeki jelenséget. Három év múlva kész asszisztensekként kerültek volna ki. Ezután MA fokon végezhették volna el a tantárgyi tudást adó képzést. Mint a bizottság egyik tagja mondta nekem, ezt a javaslatot az egyetemek „mozsárágyúval” szétlőtték. Amit ők eddig tanítottak öt évig, azt most kettőre húzzák össze? Hogy kevesebb ember kelljen? Egzisztenciális és egyéb szempontok játszották a fő szerepet, nem a pedagógus pálya valódi megújítása. (A három éven belül persze lassan bizonyos irányok már kialakulhattak volna.) Így most megfordult a dolog, és a BA végzettség tulajdonképpen nem ad a végző kezébe semmit, hiába tanult történelmet vagy bármi mást, ettől ő nem lesz sem történész, sem történelem tanár…
– Milyen az ideális oktatási rendszer?
– Annak idején a finnek és a dél-koreaiak nagyon szegények voltak. Messzebbről indultak, mint mi.
Volt viszont egy dolog, amelyben a politikai erők megállapodtak: bármi történjék is, az oktatásra szánt pénzt nem csökkentik, sőt, egyre inkább növelik, ha visszaesés van, akkor is. Rendkívüli eredményeket értek el a következő évtizedekben először az oktatásban majd ezt követően a gazdaságban is.
Nálunk 2010 óta brutális összegeket vontak ki a köz- és a felsőoktatásból is, és jövőre is ez folytatódik. Ez nemzeti katasztrófához fog vezetni, efelől nincs kétségem.
Hadd említsem meg Németországot is pozitív példaként, ahol már rég nincs poroszos rendszer. Egy német kollégám kérdezte egyszer tőlem,
- Tudod-e, hogy melyik a világ leggonoszabb mondata?
– Melyik?
– Megbízni jó, ellenőrizni még jobb.
– Ki mondta?
– Lenin.
Nálunk most ez az alapelv. Persze nem működik, nem is fog működni, csak rongál. Németországban nincsenek „papíros” gyerekek, vagyis a tanító nénik nem küldik rémülten a kis elsőst is a nevelési tanácsadóba a szakemberhez, hogy adjon papírt számtanból, nyelvtanból, olvasásból stb. való „felmentéséről”, mert a tanító néni retteg, hogy a teljesíthetetlen követelményt majd rajta fogják számon kérni. Hanem: az iskola, a tanító néni maga segít neki, hogy felzárkózzon és a saját ütemében haladjon. Az asszisztens benn ül az órán, és az a feladata, hogy segítsen a lemaradóknak. Van rá pénz ugyanis, de nem csak azért, mert a németek gazdagok, hanem mert úgy döntöttek, hogy erre költenek. A német szülők összefogva az oktatási szakemberekkel a háborút követő évtizedekben átépítették az oktatásukat a poroszos rendszerről a gyermekközpontú, demokratikus szellemű iskolává.
Porosz iskola már nincs Németországban – porosz iskola csak nálunk van, meg persze más kelet-európaiaknál. Mi a különbség a kétfajta iskola között? Az egyik állampolgárokat nevel, a másik alattvalókat képez.
Az egyik iskola tudja, hogy nem a fegyelem és nem a „megtanulás” viszi előre a gyereket, hanem (mint már Széchenyi István is mondta), a diszkusszió, és az ehhez szükséges gondolkodás.
– Milyen egy frissen iskolába került kisdiák ideális napja ön szerint?
– Először is, az ideális iskola, ahova jár, gyerekközpontú. Nem kell megtanulnia karácsonyra írni, olvasni, de még első osztály végére sem, mert a gyerekek fejlődési üteme különböző. Zsófika úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, mert három nővére volt és mind a három tanító nénit játszott vele, Lackó esetleg csak harmadikra fog stabilan megtanulni írni, olvasni. Zsófika zseni, Lackó hülye? Esetleg pont fordítva.
Mindebből az is következik, hogy a mi mai iskoláinkban az iskolai teljesítmény nem korrelál az életben való beválással, boldogulással. Petőfitől Picassóig, Edisontól Churchillig hozhatnánk a példákat arra, hogy „bukott”, „teljesítésképtelen”, „tompa”, „képezhetetlen” gyerekek (ezeket a minősítéseket a nevek felsorolásának sorrendjében kapták meg az illetők) hogyan cáfoltak rá az iskolai diagnózisokra, jóslatokra.
Mire lesz szükség az elkövetkezendő negyven évben a munkaerő-piacra és a társadalomba való sikeres belépéshez? A vizsgálatok szerint öt dologra, készségszinten.
1. írás 2. értő olvasás 3. elemi számolás 4. komputerkezelés felhasználói szinten 5. angol nyelv
Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek tantárgyak. A tantárgy ideális esetben egy szép mező, ahol találkozik a tanár és a diák, hogy aztán együtt rácsodálkozzanak „az ember és a világ nyilvánvaló titkaira”, ahogy Goethe mondja.
És: ne kezdjük a kémiát és a fizikát molekuláris, atomi magyarázatokkal, azzal kellene kezdenünk például, hogy miért lesz világosabb a tea, ha citromot csöppentünk bele? Réges-régen természettudományt kellene tanítanunk, vagyis összevonva fizikát, kémiát, biológiát, és az egyszerű elemi jelenségeken szemléltetve őket.
– Amikor én tanítottam, a varázsszavak a tanterv, tanmenet és a haladási napló voltak, és – legalábbis a napló szerint – mindent „le kellett adni”.
- Köztudott, hogy Magyarországon az iskolák 75%-ban a felejtésnek tanítanak. Minimum ennyi megy veszendőbe a tananyagból.
A vizsgálatok már a hatvanas években úgy találták, hogy ha egy korrekt, jó tanár egy év alatt 27 költőből és íróból huszonhetet letanít, megtanít, míg kollégája a másik osztályban hármat-négyet-ötöt vesz csak az év során, „a többit nézzétek meg a tankönyvből”, viszont ez a tanár az egyes írókból, költőkből színdarabokat ír, az osztállyal együtt, elő is adják, verseket, elbeszéléseket, drámarészletecskéket írnak a tanult költők és írók műveiből az ő stílusukban – és így tovább, akkor év végén természetesen a korrekt letanításnak megfelelően a tananyag egészére nézve a mindent megtanuló gyerekek tudnak többet. De már a szünet végére az ő tudásuk csökken, felejtenek, az érzelmileg megragadott gyerekek tudása azonban nő, és ez az elkövetkező időkben így folytatódik. Magnetizálódtak a jelenségre, a költészetre, az irodalomra, magukhoz vonzanak minden erre vonatkozó információt, a két görbe egy idő után keresztezi egymást, az élményszinten, érzelmi megragadottságban, örömmel tanuló gyerekek fognak többet tudni felnőtt korukra, mint a másik csoport.
– Mit tanácsol azoknak a szülőknek, akiknek a közeljövőben megy a gyerekük iskolába?
– A gyereknek azt kell éreznie, hogy a szülei, a családja ugyanúgy mellette és mögötte áll, mint eddig, melegen öleli testileg és lelkileg, nagy érzelmi biztonságot nyújtva neki. Tudnia kell, hogy családja mindig megvédi őt a külvilággal szemben, akkor is, ha nem értenek egyet azzal, amit épp csinált, azt külön rendezik vele.
(Míg az iskola nagyon gyakran azt követi, hogy „legyél, akivé én akarlak tenni”, és ez rossz esetben a megtörés, megtöretés, jó esetben az örök lázadás és harcok útja.)
Gondoljuk meg, a mai iskola a nyolcféle intelligenciából csak egyre tart igényt, az értelmi intelligenciára, azt is csak félig méltányolja. A verbális, szóbeli intelligencia mellett a performációs, cselekvéses intelligenciára (ez is az értelmi intelligencia része!), a „néma tudásra” (tacitknowledge, néma tudás – Polányi) már ügyet sem vet. Pedig gyerekkorban ez az erősebb, ez viszi magával a szóbeliség kifejlődését is.
Nekünk, szülőknek azonban tudnunk kell, hogy mindennek következtében az iskolai értékelés nem tudja megmondani, hogy milyen is a mi gyerekünk.
És nem korrelál, nem egyezik meg az életben való későbbi beválással, boldogulással. Azt is tudnunk kellene, hogy az iskola a gyerek dolga! Ha azzal kezdem az első osztályt, hogy Zsoltikám, mi a lecke? Mire Zsoltika talán azt mondja, hogy semmi, mire én ráripakodok, hogy szerdán is ezt mondtad, és kiderült, hogy van lecke, Magdika tudta, azonnal hívd fel Magdikát, akkor 8-10-12 év családi poklot készítek elő. Persze segítek, ha a gyerek kér, de az iskola az ő dolga. Ezek a gyerekek a tapasztalat szerint jobb tanulók és könnyebben jobb tanulók, mint az állandóan ellenőrzött, kikérdezett, egész napos iskola után még házi feladattal és tanulással gyötört gyerekek.
Ne tévedjünk: a magyar egész napos iskola nem egész napos iskola. Egész napos iskola van, csak nagyon drága kiépíteni. Ha kiépül, a maga sportpályáival, uszodájával, éttermeivel, pihenőszobájával, könyvtárával stb., akkor persze jól működik.
De nálunk nincs szó egész napos iskoláról, nálunk a gyerek egész nap az iskolában van, ami egész más dolog, a napköziben, ahogyan ezt Rákosi Mátyás megálmodta.
Rákosi előtt is volt napközi Magyarországon, a nyomorenyhítő akció része volt, és a gyerekek kilenc ezreléke vette igénybe. De a párt azt akarta, hogy a gyerek ne otthon töltse az idejét, hanem az iskolában. Ne legyen szabadon, hanem legyen bezárva. És ’49 után hamarosan úgyszólván valamennyi iskolás napközis lett.
„Anyuka! Ferikével még gyakorolni kell otthon az „m” betűt!” Én, az anya, ez esetben hazavonszolom Ferikémet egy-két TESCO-n, Auchanon keresztül, leültetem, és míg egyik kezemmel a vacsorát kavargatom, másikkal a szennyest szórom a mosógépbe, és harmadik fejemmel visszafordulok és kissé már spannolt állapotban így szólok: „Ferike! Még egy ilyen »m« betű és az egész oldalt ki fogom tépni!” És kissé utálom Ferikét. Ferike is kicsit utál engem és nagyon utálja az írást és az „m” betűt.
Vigyázat! Tudnunk kell, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora!
Az első három perc: "úristen, ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!" A második három perc: "a gyerekem nemcsak buta, jellemtelen is!" „– Zsófikám! Mit csinálsz, mialatt én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek! – Figyelsz? Még hazudsz is? Hát nem a kenyérgalacsint gyurbikálod az asztal alatt, hogy majd megveszek belé?” – stb. A harmadik három perc: "ez a gyerek engem nem szeret! Ezt eddig nem vettem észre…" A tizedik percben üvöltök, a gyerek sír. Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó gyerek, jó szülő és jó kapcsolat esetén.
– Már az óvodában is vannak különféle tesztek, felmérések, iskolaérettségi vizsgálatok. Az iskola ennyire hat lefelé is?
– Igen, és ha kötelező lesz az óvoda, ennél még rosszabb is lehet.
A boldogabb országokban ugyanis a szülő és nem az állam joga meghatározni, hogy a gyerek járjon-e óvodába, vagy sem.
Persze a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek nagyon fontos, hogy óvodába járjanak, de például Haitiban, amelyik nálunk szegényebb, ezt nem úgy érik el, hogy megvonják a szociális segélyt attól, aki nem viszi óvodába a gyerekét, hanem úgy, hogy több pénzt kap, aki viszi. Még ennél is fontosabbak volnának a szakmailag jól felkészült „biztos kezdet”-házak, amelyek nullától hároméves korig fogadnák a gyerekeket, anyjukkal együtt, szigorúan önkéntes alapon. Becsábítanák az arra rászorulókat.
De továbblépek: kevesen tudják, hogy mint az Európai Unió többi országában, így Magyarországon sincs iskolába járási kötelezettség! Csak tankötelezettség van. A szülő döntheti el, hogy iskolába járjon-e a gyerek, vagy otthon tanuljon, amiről időnként számot ad. Tévedés, hogy az igazgató joga eldönteni, hogy lehet-e a gyerek magántanuló! Ha a gyerek nem veszélyeztetett, ha rendszeresen jár számot adni tudásáról, nem tagadhatja meg a magántanulói státust! Ha a gyerek magántanuló, esetleg a szülő összeáll más szülőkkel és felfogadnak egy tanító nénit, aki a tapasztalatok szerint egyharmadnyi idő alatt tanítja meg az iskolai tananyagot, mint ahogy ez az iskolában történik, és általában szorongás nélkül.
A „homeschooling”, az otthon tanulás egyre terjedő módszer Amerikában és a nyugati országokban, de így tanultak Magyarországon a 19. században az arisztokrata gyerekek is.
– Több helyütt mondta: mentsük ki a gyerekeket az állami iskolából. Miért?
– Mert a mai magyarországi iskola nem a gyerekekhez, nem testi és lelki szükségleteikhez, nem életkori sajátosságaikhoz szabott. Elundorítja őket a tanulástól, ahelyett, hogy rávezetné a világ és az emberi jelenség érdekességére.
Nem véletlen, hogy az utolsó három évben megugrott az érdeklődés az alapítványi és magániskolák iránt.
De a többi szülőnek is azért kellene küzdenie a pedagógusokkal és más szakemberekkel együtt, hogy a centralizált állami iskolákban elindult folyamat, a tekintélyelvű diszkrimináció, melyben nem a gyerek a fontos, hanem a rajta átpréselendő tananyag (amelyik egyébként rosszul és szakszerűtlenül jelenik meg a tanterv jelentős részében), megálljon. A gyerek érdeke és a társadalmi érdek – a jövő kimunkálása! – egybeesik.
Egy ország mentális állapota is attól függ, mennyit ruházunk be szellemileg, lelkileg és anyagilag az oktatásba. Ha ezt megspóroljuk, újra mondom, abból katasztrófa lesz.
