hirdetés

Én vagyok az apám! Tényleg olyanok leszünk, mint a szüleink?

Sokaknak ismerős lehet az a vakuként elménkbe villanó felismerés, hogy szüleink akár szeretnénk, akár nem, bizonyos mértékig bennünk élnek.
M. S. Annamária írása a 7köznapi pszichológia blogon, Fotók: Pixabay - szmo.hu
2018. október 10.

hirdetés
Leendő és végzett pszichológusok hozták létre a 7köznapi pszichológia blogot, mert a pszichológia mindenki életének része és mindenkire tartozik.

Egy szóval, egy mondattal, erkölcsökkel, nevelésekkel, jó vagy rossz szokásokkal. Nálam például ma, amikor a fiamnak ezredszer szóltam, hogy vegye fel a cipőjét, de még mindig hümmögve játszott az autójával, egy olyan dühös mondat hagyta el a számat, amit meg mertem volna esküdni, hogy még sohasem használtam korábban. "A füleden ülsz?" Nem is tetszik úgy igazán ez a kérdés, és semmi értelme, mégis a feszültség ezt szülte bennem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hűha, ezt - bár mára már elfelejtettem - az én anyukám szokta mondani, amikor elmerültem az én kis „búrámban”.

Eszembe jutott, hogy mennyi mindent vihetünk magunkban mondatok, érzések, gondolatok formájában, ami a szüleinktől származnak! És itt nem csak az enyémhez hasonló példákra lehet gondolni, hanem egész életstílusbeli berögzülésekre is, mint például olyan kérdések, mint:

* dohányozzunk-e vagy sem?

* fontos-e a mozgás vagy kit érdekel?

* normálisnak számít-e, ha naponta iszunk egy kis alkoholt, mondjuk "csak" 3 üveg sört meg egy tüskét?

hirdetés

* egy pofon (vagy több) a gyereknek belefér vagy sem?

* meddig hagyhatom, hogy a munkahelyemen kihasználjanak, leépítsenek?

* jó szülő vagyok vagy sem?

* merek-e nemet mondani, ha magamban azt szeretném tenni?

* mennyit ér a testem nekem, és mennyit kellene érnie a másik nem számára?

* szabad-e elhagynom magam, vagy vétek a gyengeségek kimutatása?

* lehet-e önbizalmam, vagy ne is reménykedjek, hogy viszem valamire, mivel úgyis történik valami rossz?

A végtelenségig lehetne sorolni azokat a hétköznapi életben megjelenő, ártatlan és teljesen normális viselkedési normákat, amiket mi magunk alakítottunk ki, miközben ha visszatekintünk gyerekkorunkra, talán a szüleink is pontosan ugyanígy csinálták. Vagy éppen ezeket sulykolták állandóan belénk, ezt a mintát láttuk tőlük:

* veled is dohányoztam terhesség alatt, mégsem lett bajod

* semmi időm mozogni, pedig kellene.

* egy sör nem sör!

* te provokáltad ki, hogy megüsselek!

* kisfiam, apa már 20 éve dolgozik itt, és örül, hogy van munkája, fedő a fejünk fölött!

* az jó anya dolga, hogy otthon legyen a gyerekkel! Nem akar többet ennél!

* persze főnök, nem gond, majd kések otthonról maximum...

* a nők kurvák, valljuk be, mind a pénzre hajt csak. Anyád is ezért hagyott el.

Az emberi elfogadás egyik mérföldköve arra gondolni, hogy a talaj, amin felnövünk, talán egészen más más lehet mindenkinél. Egy gyerekekkel foglalkozó pszichológus mesélte, hogy mikor leült beszélgetni egy súlyosan elhanyagolt, 7 éves kislánnyal, a gyerek a szekrény tetején lévő kólás üvegre mutatott. „Kaphatok?” – kérdezte a lány. „Nem a miénk sajnos.” – felelte a pszichológus. „És?” – nézett értetlenkedve a kicsi, és fogalma sem volt arról, hogy ha valami nem az övé, akkor abba miért ne lehetne beleinni?

Szélsőséges és nem általánosításra alkalmas példa a fenti, mégis jól mutatja azt, hogy amit hozunk, azt maximum kőkemény önismerettel lehet átdolgozni, magunkévá tenni, majd hozzápakolgatni a saját élményeinket, morális kérdésekre adott reakcióinkat. De nem lehetetlen! És persze nem csak szabadulni érdemes a számunkra nem megfelelő dolgoktól, hanem értékelni azt, amit kaptunk a szüleinktől, és visszük tovább a saját gyerekeink, környezetünk számára. Gondoltunk már valaha arra, mikor igaz szeretettel, biztonságot adó öleléssel átkaroljuk gyermekünket, akkor pontosan azt csináljuk, amit mi gyerekként éltünk át? Mert legtöbbször az tud igazán jól ölelni, akit gyerekként is jól ölelt valaki. Vagy mikor képesek vagyunk kifejezni az akaratunkat, a dühünket, a vágyunkat szégyen nélkül? Talán ezt is pont szüleink tanították meg. Mert hogy ezek másnak talán nem is természetesek annyira, mint nekünk.

Persze az önismeret szempontjából a legtöbbeket nem azok a dolgok izgatják, amik jók, szerethetőek, társadalmilag elfogadhatóak bennük, hanem azok, amik küzdést jelentenek a mindennapokban, és amik olyan szorongást, félelmet okoznak számukra, amelyektől már bizony nagyon megszabadulnánk.

Egy 42 éves, egyedülálló hölgy (Helga) azt mesélte nekem, hogy képtelen lefogyni, mivel amint úgy érzi, hogy egyedül van, egyedül az evéstől lesz jobban. Kiderült róla, hogy generációk óta szinte mindenki túlsúllyal küzdött a családban, sőt, 8 és 10 éves fiai is az egészséges testsúly fölött vannak. Amikor azt kezdtük fejtegetni, hogy mit jelent számára az evés, akkor egyszer csak azt felelte, hogy szeretetet. Innen már nem volt nehéz rájönni, hogy vissza kell menni egy kicsit a gyerekkorba. Elmesélte, hogy az édesanyja egyedül nevelte őket, és estig dolgozott minden nap. Viszont fantasztikusan főzött, mint ahogy minden nő a családban. Amikor későn hazaért, mindig volt annyi ereje, hogy a gyerekeknek csináljon valami finomat. Helga olyankor mindig azt érezte, hogy az egész napos anyahiányt kárpótolja az a vacsora.

Egy 30 éves, tehetséges, de egy éve munkanélküli férfi olyan panaszokkal fordult a pszichológusához, hogy lassan megőrjíti a tisztaság- és rendmániája. Képtelen lefeküdni anélkül, míg minden tökéletesre nincs takarítva, helyére nincs rakva. Sokszor éjszaka is felkel, és körbejárja a lakást, mert nem emlékszik arra, hogy kidobta-e a kibontott borítékot. Mi lehet a kényszeres viselkedése hátterében? Beszélgetve vele, kiderült, hogy apja rendőrként dolgozott, és utálta a hajléktalanokat, munkanélkülieket. Mindig azt mondogatta nekik, hogy nincs munkanélküliség, csak lustaság. A fiatal férfi úgy küzdött az apjától származó gondolatokkal, hogy saját munkanélküliségét állandó tevékenységgel, hasznossággal kompenzálta.

A példákban jól láthatóak a párhuzamok, amelyek generációkon keresztül ívelnek át, és akár komoly megrekedést okozhatnak egy-egy személynél. De említhetnénk azt az anyukát, aki saját félelmeit vetíti ki gyerekeire, mert őt is féltették állandóan. Vagy a lányt, aki azt hiszi magáról, hogy frigid, miközben tudat alatt saját szüleinek tiltásai gátolják őt a szex élvezetében. Lehetnek olyanok, akik soha nem mondanak nemet, mivel a szüleiknél egyszer sem látták, hogy ellenálltak volna felsőbb nyomásnak. A sírni sohasem képes férfiakról nem is beszélve, akikbe belenevelték, hogy ha pityeregsz, akkor kislány vagy, és talán nem is tudatosan, de saját fiaiknak is pontosan ezt adják tovább. Utóbbi példánál szembetűnő, hogy sokszor olyan viselkedést produkálunk, ami talán számunkra is káros volt gyerekként (ne sírj), mégis ezt adjuk tovább teljesen automatikusan.

Minden élet egy-egy párhuzam a szülők életével. És legtöbbször akkor ismerünk fel egy-egy hasonlóságot, amikor ugyanabba az életszakaszba jutunk, mint szüleinkkel korábban, vagy stresszhelyzetbe kerülünk, ahol ösztönösen reagálunk. Babánk születik, gond van a gyerek iskolájában, nehezen barátkozik a gyermekünk, összeházasodunk, válságba kerülünk a párkapcsolatban, munkát vállalunk, nyomás alatt vagyunk, igazságtalanok velünk... Ezekben és még hasonló élethelyzetekben, amik talán újak is lehetnek számunkra, meg kell hoznunk egy döntést, ki kell alakítanunk egy reakciót.

Előhúzhatjuk a szüleinktől tanult megoldásokat:

* mindenre megoldás egy pohár ital

* egy cigi majd megnyugtat

* leordibálom a fejét, aztán majd tudja, hol a helye

* elmenekülök a probléma elől, és holnapra talán megoldódik magától

* összeomlok.

Vagy megállhatunk egy pillanatra, felismerhetjük, hogy most épp anyám vagy apám vagyok, és még a végén lehetünk önmagunk is. Ugyanis be kell látnunk, hogy apánk vagy anyánk jó és rossz tulajdonságai, erősségei és gyengeségei mind-mind hozzájuk tartoztak csak. Azért voltak olyanok, amilyenek, mert az az ő életük volt, amivel ő maguk küzdöttek, amit ők éltek. Nem mi! Nekünk csak segítettek olyanná válni, amilyenek most vagyunk, de csak mi segíthetünk magunkon azzá válni, amivé szeretnénk.

És hogy miért fontos igazán az, hogy felismerjük saját, hozott örökségeinket? Egyrészt, mert önmagunk elfogadása egyben önmagunk szeretete. És az egy fantasztikus érzés. Ha képesek vagyunk segíteni önmagunknak abban, hogy felismerjük, mi okozza saját nehézségeinket, hatalmas lépést teszünk előrefelé. Ha nem akarjuk mindenáron palástolni, elfedni hibáinkat, gyengeségeinket, végre fellélegezhetünk. Arról nem is beszélve, hogy önismeretünk igazi profitálói saját gyermekeink, környezetünk lesznek.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, ne hagyd ki a 7köznapi pszichológia blogot!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
hirdetés

100 napig viselte ugyanazt a ruhát, arra jutott, hogy idén egyáltalán nem vásárol

Az amerikai papnő dokumentálta is a kihívást közösségi oldalán. Meglepő hányféleképpen lehet hordani egy egyszerű fekete kisruhát.
címkép:Instagram/thisdressagain - szmo.hu
2021. január 11.

hirdetés

Sarah Robbins-Cole kényelmes, fekete pamutruhája minden bizonnyal megszolgáta az árát. A nő ugyanis 100 napig viselte egyhuzamban. Beleértve a Haloweent, a karácsonyt és az újévet is.

Ez volt rajta amikor dolgozott, amikor sétált, amikor otthon ült, vagy amikor valamilyen ünnep volt. A ruhát csak éjszakára vette le, amikor kimosta.

Sarah Robbins-Cole, aki egyébként egyházi vezető és főiskolai káplán még viccelődött is, hogy olyan mint egy apáca.

Sarah, Bostonban (Egyesült Államok) él, és 2020. szeptember 16-án csatlakozott a 100 napos ruha kihíváshoz: a kihívók azzal segítik megmenteni a bolygót, hogy egy ruhadarabot hordanak.

A lelkipásztor annyira élvezte a kihívást, hogy 2021-ben új fogadalmat tett.

„Meglepetésemre az, hogy ugyanazt a ruhát viselem egymás után 100 napig, nem vett el semmit az életemből. Ehelyett arra ösztönzött, hogy egy lépéssel tovább menjek, és ne vásároljak új ruhákat vagy kiegészítőket 2021. január 1. és 2022. január 1. között"
- fejtette ki az asszony a Mirrornak.

"Rájöttem, hogy az én koromban minden alkalomra van ruhám, és ha szükségem van egy csinos darabra, akkor leporolok egyet, ami 1992 óta ott áll a szekrényemben" - tette hozzá a papnő.

hirdetés

Sarah körülbelül 250 másik nővel együtt vállalta a 100 napos kihívást, amit a Wool and Dress cég hirdetett meg.

A vállalat célja, hogy megmutassák hogyan változtatja meg a mindennapi vásárlási szokásokat, ha valaki egy ruhában jár 100 napig.

A kihívás azonban nem csak a vízszámlán és a mosószer vásárláson látszódott meg, hanem megváltoztatta Sarah hozzáállását a kinézetéhez és az öltözködéshez is.

"A dolgok egyszerűségének megőrzése az, amiben nekem ez a kihívás segített. Hogy valóban azzal foglalkozzam ami az életben igazán fontos"
- mondta az asszony.

Aki teljesítette a kihívást, 100 dolláros, vagyis körülbelül 30 ezer forintos vásárlási utalványt nyerhetett, amelyből beruházhatott egy új darabra, amit akár a következő 100 napban viselhet. Sarah dokumentálta is a kihívást és 100 különböző megjelenését ugyanabban a ruhában, az Instagram oldalán.

A nő egyébként éppen vallásfilozófiából doktorál, és azt mondta nagyon jó érzés, hogy a mindennap ismétlődő viselettel rengeteg plusz ideje lett, amit tanulásra fordíthatott.

"Olyan könnyű volt felkelni és ugyanabba a ruhába öltözni. Rengeteg időt spóroltam meg, és egyszerű volt a kiegészítők segítségével feldobni."

Sarah szerint az egész kihívás egyetlen igazán nehéz része az volt, hogy minden nap más módon próbálja meg viselni ugyanazt a ruhát.

"Szóltam az óráimon a hallgatóknak a kihívásról, hogy ne lepődjenek meg azon, hogy mindennap ugyanabban a ruhában látnak"
- magyarázta az asszony.

A papnőnek azonban nagyon nem tetszett a közösségi média nyomása és meglepte a rengeteg követő is, akiktől kapott hideget-meleget is.

"A kihívás elgondolkodtatott azon, hány ruha kerül a hulladéklerakóba, mennyi vizet használnak a pamut előállításához, és nem igazán tudjuk, hogy a megvásárolt ruháink etikusan készülnek-e, mégis mindenki belehajszolja magát a fogyasztásba egy hamis elvárás alapján"
- magyarázta az amerikai lelkipásztor a lapnak.
hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
hirdetés

Ezek a legnépszerűbb babanevek a világon, amelyek európai eredetűek

A 10 leggyakoribb név között akadnak olyanok is, amelyek Magyarországon is kedveltek.
Illusztráció: satyatiwari/Pixabay - szmo.hu
2021. január 09.

hirdetés

Az OnBuy.com 4978 szülő és hamarosan szülővé váló felnőtt részvételével készített egy felmérést, amelyből kiderül, melyek a legnépszerűbb európai eredetű babanevek a világon - számolt be róla a Sun.

Kiderült, hogy a legkedveltebb európai lánynév az olasz eredetű Maria - összesen 61 147 219 lányt hívnak így, a legtöbb ilyen nevű pedig Brazíliában él.

A második helyen a spanyol eredetű Ana áll, ami mégis Portugáliában a legnépszerűbb, a harmadik pedig a francia eredetű Rosa, ami Mexikóban a legkedveltebb a világon.

Az európai fiúnevek közül a legnépszerűbb a spanyol eredetű José, amit 29 940 365 fiú visel a világon, és Brazíliában a leggyakoribb.

Utána következik az angol eredetű John, amely az Egyesült Államokban a legkedveltebb név, a harmadik helyen pedig a spanyol eredetű Juan áll, amit Mexikóban adnak leggyakrabban a fiú babáknak.

A 10 legnépszerűbb európai lánynév a világon:

1. Maria - olasz eredetű, Brazíliában a leggyakoribb

2. Ana - spanyol eredetű, Portugáliában a leggyakoribb

hirdetés

3. Rosa - francia eredetű, Mexikóban a leggyakoribb

4. Elizabeth - görög eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

5. Patricia - skót eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

6. Anita - spanyol eredetű, Indiában a leggyakoribb

7. Andrea - görög eredetű, Olaszországban a leggyakoribb

8. Marina - olasz eredetű, Oroszországban a leggyakoribb

9. Carmen - spanyol eredetű, Venezuelában a leggyakoribb

10. Angela - francia eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

A 10 legnépszerűbb európai fiúnév a világon:

1. Jose - spanyol eredetű, Brazíliában a leggyakoribb

2. John - angol eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

3. Juan - spanyol eredetű, Mexikóban a leggyakoribb

4. Jean - francia eredetű, a Kongói Köztársaságban a leggyakoribb

5. Robert - német eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

6. Luis - spanyol eredetű, Kolumbiában a leggyakoribb

7. Carlos - spanyol eredetű, Brazíliában a leggyakoribb

8. James - francia eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

9. Antonio - olasz eredetű, Brazíliában a leggyakoribb

10. Richard - német eredetű, az Egyesült Államokban a leggyakoribb

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
ÉLET-STÍLUS

Itt a 2021-es lista a hosszúhétvégékről, iskolai szünetekről, munkaszüneti napokról

Az első hosszúhétvégéig például nem is kell olyan sokat várni.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2021. január 07.

hirdetés

Meddig kell várnunk egy hosszúhétvégére, mikor lesz munkaszüneti nap, iskolai szünet, vagy éppen mikor kell szombaton is dolgozni? Az Eduline készített gyűjtést arról, mire számíthatunk ezen a téren 2021-ben.

Hosszúhétvégék

Az első hosszúhétvégéig például nem is kell olyan sokat várni: március 15-e ugyanis hétfőre esik, így a nemzeti ünnep miatt egy nappal hosszabb lesz a hétvége.

De hamarosan egy újabb követi. 2021-ben ugyanis nagypéntek április 2-án, húsvét hétfő április 5-én lesz, így ez a két nap is iskolai szünet és munkaszüneti nap lesz, egyben négynapos hétvége.

Az év második háromnapos hétvégéje pedig augusztusban lesz, mert augusztus 20-a péntekre esik.

Október 23-a viszont idén szombati napra esik, ezért ezen a napon nem lesz pihenő. November 1. ellenben hétfő, így ekkor ismét háromnaposra nyúlik a hétvége. Sajnos azonban 2021-ben a karácsony és az újév is hétvégére esik majd, így év végén szintén nem lesznek hosszúhétvégék.

hirdetés
Iskolai szünetek

A tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap 2021. március 31. (szerda) lesz, a szünet utáni első tanítási nap pedig 2021. április 7. (szerda). A tanév egyébként 2021. június 15-ig tart.

Szombati munkanapok

Szombati munkanap december 11-én lesz, december 24-ért "cserébe" kell dolgozni, illetve iskolába menni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
ÉLET-STÍLUS

„Nem vagyok szuperanyu, és néha felragasztanám a gyereket a falra!” – a Covid miatt nincs óvoda, viszont dolgozni is kéne

A dolgok rendje az, hogy egy ötéves elmegy az óvodába, a szülő pedig ezalatt dolgozik. De ha világjárvány van és home office, az ötéves pár percenként megjelenik, és közöl valamit.
Szajki-Vörös Adél, Fotók: Netflix, Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2021. január 06.

hirdetés

Figyelem! Az írás ironikus humort tartalmaz.

Egyszerűen nem tudom eldönteni, milyen színű ragasztószalaggal ragasszam a falra a gyermekemet, gondolkodtam el egyik reggel - mint azon a mémfotón, amin régebben annyit nevettünk. Ismeritek? Van olyan változat is, hogy az apa boldogan sörözget az előtérben. Imádom a fekete humort, annál jobban csak a gyerekemet, de nem szeretem a világjárványt, és még kevésbé az azzal járó embert próbáló helyzeteket, ezért néha ilyenek villannak be.

Szóval miután úgy döntöttem, hogy az átlátszó cellux nem tartaná meg a gyereket a falon, ráadásul nincs is itthon vastag szürke ragasztószalag, meg a vakolatnak sem tenne jót, valami mást kellett kitalálnom. Komolyan mondom, várom a további ötleteket, mert ez így nem lesz jó hosszú távon. Bár valószínűleg közeleg az idő, amikor visszaengedjük az óvodába - ahol tavaly év végén sajnos megjelent a Covid, de már állítólag eltűnt, hát nagyon ajánlom neki, hogy így legyen - , mert egyszerűen muszáj dolgoznunk.

Ja, hogy a probléma lényegéről nem beszéltem: így nem lehet nyugodtan dolgozni. Sőt, dolgozni sem annyira, csak valamennyire, és NAGYON idegesen.

Ezt már lehet, hogy írtam: nem igazán tudok egyszerre két dologra koncentrálni sok szuperképességekkel megáldott anyuci-társamhoz képest, és ha erre van szükség, rögtön ideges leszek. Lehet, hogy ez a képesség fejleszthető, nálam csak a pulzus és a hangerőm növekedéséhez vezet. Így aztán, amikor én veszítek, és a férjemnek muszáj a dolgozószobában lennie egy telefon vagy egyéb, ott végzendő dolgok miatt, akkor a nappaliban szórakoztatom a gyereket, miközben dolgozom. Egyszer már írtam erről, a nyári szünet kapcsán, de olyankor megváltást jelentettek a néha felbukkanó bébiszitterek és a gyermeket szívesen befogadó nagymamák. És olyankor volt egy kis pihi, azaz: lehetett nyugiban dolgozni.

De a gyermekem az idő múlásával egyre több energiával, kérdéssel és mondanivalóval rendelkezik. Akkor hároméves volt és hároméves dolgokat csinált, most meg ötéves, és mittudomén hány éves dolgokat csinál, de ebben a pillanatban például szerencsém van, mert egy sárga Belle-ruhában - fogalmam sincs, hogyan kell ejteni, a gyengébbek kedvéért: egy Disney-hercegnő, aki A szépség és a szörnyetegben főszerepel - , szóval épp egy sárga ruhában és tiarában egyenként sorba öltözteti palástokba csomagolt plüssállatait és tök jól elvan. Mindössze ennyi kell, és máris tudok dolgozni, ha egy adagban húsz percet, akkor az jó.

hirdetés
Decemberben azonban a bújócska volt a sláger, és az év végi hajtásban mondanom sem kell, mennyire kedvünkre volt, amikor – a tök jogosan – az unalomtól hisztiző gyerekkel szünetként bújócskáztunk.

Miközben a szekrény mögött lapultam, a férjem pedig megpróbált kijutni az ágy alól, szerintem ugyanarra a rövidke szóra gondoltunk, amit most inkább nem írok le. És továbbra is tudom, hogy nosztalgiával fogok gondolni pár év múlva azokra az időkre, amikor sokkal több időt töltöttem a gyerekemmel, mint amennyit normális időkben töltöttem volna.

Mert ugye a dolgok rendje az, hogy egy ötéves elmegy az óvodába, a szülő pedig ezalatt dolgozik, aztán vagy még hazaviszi, ami maradt, vagy nem, de utána foglalkozik a gyerekkel. De ha világjárvány van és home office, így az ötéves pár percenként megjelenik és közöl valamit, például hogy beütött valamit - nem látszik, megpuszilom, vagy látszik, leragasztom, lebetadinozom (üvölt), vagy keres valamit, ami a legrosszabb.

Ha még több dolgot keres, és a tízmillió játékán kívül csak az a név nélküli lila meg sárga műanyag basz kell neki, különben leáll a munkanapja, akkor én üvöltök.

Amikor szerencsém van, és én vonulok be a hálószobába dolgozni, amikor kilépek onnan, és a nappaliban ügyelő férjemet találom, érzem, hogy sűrű a levegő a feszültségtől. Ilyenkor is üvöltök, mert átveszem tőle, összességében véve elég sokat üvöltünk. Merjétek azt mondani, ti, akik otthon vagytok így, hogy ti nem!

Amúgy tök jó fej a gyerekem - most épp megkérdezte: "Anyu, leesett a bagoly palástja, visszakötnéd?" -, a legtöbbször megérti, hogy néha kell egyedül játszania, és kreatívan kitalál dolgokat, de hát nem várhatom el tőle nyolc órán át, hogy robot legyen.

Mindenesetre, hogy ne fulladjak öncélú önsajnáltatásba, leírom, mik a saját tapasztalataim, milyen foglalkoztatások működnek viszonylagos ideig, hátha valaki tudja hasznosítani, vagy bővíteni:

- A "játsszál valamit" teljesen kiszámíthatatlan instrukció.

- A "rajzolj valamit nekem" két napig működik, utána átlát a szitán.

- Viszont az "én rajzolok valamit és te kiszínezed" sokszor működik, mellyel egyúttal saját rajztudományomat is fejlesztem (nem).

- Gyurma: a "süss nekem sütit" egy napig működik. Én is unnám.

- Gyermek tusfürdős vízben fürdet állatokat: sokáig működik, minden tiszta dzsuva.

- Origamizás: működik, szülői részvétellel. Ha kishajókat úsztathat egy tál vízben, azalatt meg lehet írni egy cikket.

- A "játszd el nekem ezt és ezt a mesét" csodásan működik fantáziadús gyermekek esetében. Passzívabb gyermek esetében nem.

- És minden elvet elvetve a "Megnézed a Shreket?" (behelyettesíthető: Szörny Rt., Mancs őrjárat-maraton) működik.

Kibírjuk. Nehéz. Tele van szeretettel és szenvedéssel ez az időszak. A legviccesebb, amikor az egyikőnknek előjön a lumbágója, de az már a haladó verzió. Nem tudtuk, hogy egyszer haladók is leszünk, elég kezdőn csináljuk.

Mindenkinek hajrá!

A szerző írásai itt olvashatók:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: