Szörnyű módszerekkel félemlítik meg egymást a tinik
Pár nap eltéréssel két tini szexbotrány is kipattant januárban: mindkét eset ugyanabban a salgótarjáni iskolában történt, mindkét esetben egy-egy 15 éves lány volt az áldozat. Mindkét alkalommal nemi aktust vettek videóra, mindkét alkalommal nyilvánosság elé került a videó, és mindkét esetben a magát sértve érző fiatalember, illetve kamaszfiú állt bosszút. A történtekről, a képmással való visszaélésről mi is megírtuk a véleményünket.
Mivel egyre több ehhez hasonló eset fordul elő, és a digitális világban egyre több tinédzser esik zaklatás, bántalmazás, megfélemlítés áldozatául. Kiközösítik őket, gúnyt űznek belőlük, megalázó helyzetbe hozzák őket, rájuk nézve kellemetlen vagy intim fotókat hoznak nyilvánosságra róluk, kéretlen zaklató, durva hangú üzenetekkel bombázzák vagy éppen zsarolják őket.
A téma egyik szakértőjéhez, Huber Károlyhoz, a Felelős Társadalomért Alapítvány kuratóriumi elnökéhez fordultunk a kérdéseinkkel. Miért történik mindez? Mikor és hogyan kezdődik? És miként lehet véget vetni a megfélemlítésnek? Éppen az interjú napján volt a témához kapcsolódó friss regény, a Massza kapcsán egy beszélgetés a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A könyv főhőse olyan tinédzser fiú, aki belesodródik egy ilyen helyzetbe, és előre lehet sejteni, hogy bele fog roppanni a mindennapos megfélemlítésbe.
- Azt olvastam a honlapjukon, hogy már óvodás korban is elkezdődhet a megfélemlítés. Ennyire súlyos a helyzet?
- Óvodások esetén még nem hívnánk megfélemlítésnek, hanem bántalmazásnak.
Annyira gyakori ez a helyzet, hogy bennünket a szakmában is meglepett.
Amikor 2013 áprilisában bemutattuk a Megfélemlítés Elleni Programot, egymás után érkeztek a megkeresések ismerősöktől, azok ismerősétől, olyan óvónőktől, akik hallottak a programról, és teljesen ismeretlenektől is.
- Hogyan nyilvánul meg a bántalmazás az óvodában?
- Legfőképpen fizikai bántalmazásról van szó, persze nem az ártatlan kis lökdösődésre kell fókuszálni. Sajnos olyan szintre juthat a bántalmazás, hogy nem tudnak mit kezdeni egy-egy gyerekkel, aki szó szerint püföli a többieket. Ám még erre sem mondhatjuk, hogy megfélemlítés.
A megfélemlítés ugyanis olyan viselkedési folyamat, amely hosszú távon, ismétlődően folytatódik, és amelynek célja az erőegyensúly felborítása, és az új erőpozíció megvédése. Egy óvodás még nincsen tisztában az erőpozícióval, ők "csak ütnek".
Az alapítvány egyik célja a Felelős Digitális Állampolgárság fejlesztése, melynek része az, hogy Magyarországon digitálisan felelős gyermekek nőjenek fel. Olyan emberekké váljanak, akik ügyelnek többek között arra, hogy milyen információkat osztanak meg magukról, mit posztolnak a közösségi oldalakon és hogyan viselkednek a kibertérben.
- Ahogyan nőnek a gyerekek, a nevelés és oktatás hatására csökken ez a fajta agresszió?
- Amit észrevettünk: minél nagyobb lesz egy gyermek, ahogy megy óvodából iskolába, középiskolába, majd főiskolára, egyetemre, ahogy lassan elhagyjuk a fizikai megfélemlítés formáját, és megyünk át a közösségi fórumokra, egyre több az anonim és kreatív technikákat alkalmazó megfélemlítés.
Azt ugye nem tudjuk elképzelni, hogy a munkahelyünkön az irodában úgy püföljük egymást, ahogyan azt a gyermekek az általános iskola hetedik osztályában teszik?
- Ezek szerint felnőtt korban, a munkahelyen folytatódik az agresszió?
- Erről zseniális videó is született. Egy francia televízió forgatott reklámfilmet, amely pontosan úgy mutatja be, mintha a munkahelyi közösség egy tipikus hatodikos osztály lenne: meglökik, ráöntik a kávéját a számítógépére, megrugdossák – az irodában.
Nagyon bizarrul néz ki, ha felnőttek csinálják! Ha ezt a viselkedést nem fogadjuk el a felnőttektől, miért fogadjuk el a gyerekektől? Ez azt hiszem pozicionálja is az óvodai bántalmazás helyzetét. Ha azt nem kezelik, vagy rosszul kezelik, akkor az igenis átalakulhat megfélemlítéssé.
VIDEÓ: Borzalmas látvány a megfélemlítés, de még borzasztóbb átélni:
Amikor a zaklatásról, bántalmazásról, megfélemlítésről beszélünk, a legtöbbször szemtanúk előtt zajlik. Akkor is, ha cyber megfélemlítésről van szó, és akkor is, ha ez a megfélemlített tudta nélkül történik. A lényeg, hogy a legtöbb esetben szemlélők is jelen vannak.
A környezet nem csak azt az adott két célszemélyt vagy célcsoportot – az elkövetőt és a célszemélyt – érinti a szocializációban, hanem magukat a szemlélőket is, akik azt látják, például az iskolában, hogy ezt lehet csinálni, mert nincsen semmilyen intézményi segítség. Azt látják, hogy ez egy megfelelő, elfogadott viselkedési forma az érdekeinket érvényesítésére.
Huber Károly hangsúlyozza, hogy agyon rossz példa, ha azt mutatjuk a személőknek, hogy nem ismerjük el problémaként a fennálló helyzetet, és ha az áldozatnak azt mondjuk, ne árulkodjon, a másiknak meg azt, hogy nőjön fel. Ezzel azt üzenjük: nem segítünk.
- Mi a különbség az óvoda és az általános iskola, illetve az általános iskola és a középiskola között?
- A belépő magatartások, mint a bántalmazás, erőszak, stb vagy a megfélemlítés kezelésének szükségességének függvényében semmi. Nincsen olyan varázspálca, amely eltüntetné a problémákat, megtanítaná a környezetet a kezelésre ezért ugyanúgy viszik tovább azt, amit láttak, és tanultak.
- Melyik korosztály szorul leginkább segítségre?
- A legtöbb közösségi szolgáltató 13 éves kornál húzza meg a határt. Bár tudjuk, hogy ennél fiatalabbak is regisztrálnak, hamis születési dátummal, tekintsük mégis azt alaphelyzetnek, hogy elvileg tíz éves nem regisztrálhat a Facebookra.
Milyen típusú segítségre gondolunk? Megelőző és reaktív jellegű segítségre. Mindkettő szükséges, de mi úgy gondoljuk,
hasznosabb, ha nagyobb erőfeszítést helyezünk a megelőzésre. Akkor kevesebb áldozatnak/célszemélynek kell elviselnie ezeket a viselkedésformákat,
és minél kevesebb lesz belőlük, annál könnyebb lesz kezelni a problémákat.
- Hol kezdődik a megelőzés?
- Egészen messzire vezethető vissza. Az is viselkedésforma, ha valaki úgy gondolja, hogy nem tesz meg valamit, mert elkapják. Ha olyan társadalmat nevelünk, ha olyan készségeket fejlesztünk, és az alapnevelésbe is bevesszük például azt, hogy a megfélemlítés soha nem célravezető, ha agressziómentes kommunikációra neveljük a gyermekeket, elkerülhetjük a tinidrámákat veszekedéseket.
Hatásos megelőzéshez nélkülözhetetlen a környezet megváltoztatása és a társadalom tudatformálása, hogy a megfélemlítés és az ahhoz szorosan kapcsolódó cyber-megfélemlítés soha nem elfogadható. A készségfejlesztések, mint az agressziómentes kommunikáció, biztonságos internethasználat, kritikus gondolkodás valamint a hatásos konfliktuskezelés és a mediáció, melyek a belépő magatartásokat kezelhetik mind hozzájárulnak egy megfélemlítésmentes környezet kialakításához.
Fontos, hogy a másságot elfogadó társadalmat toleráns neveljünk. És a legfontosabb: hogy felelős digitális állampolgárságra neveljünk – ezzel nem csak a kibermegfélemlítést, hanem a kiberbűnözést is megelőzhetjük. Egy gyereknek ugyanis nem kell feltétlenül kiposztolnia, hogy két hétre elutaznak anyuékkal, mi lesz a kutyussal – ez információ az elkövetőknek. Emellett meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogyan legyenek megértőek, hogyan reagáljanak segélyhelyzetben. Így a kibertérben is másképp fognak viselkedni.
Sokan a cyberbullyingot internetes zaklatásnak hívják. A kettő nem ugyanaz.
- Mi a különbség a kettő között?
- Az internetes zaklatás egy gyakori formája a kibermegfélemlítésnek, például az, amikor egy fiúnak tetszik az osztálytársa, állandóan nyomul rá, vagy ha nem bírja feldolgozni a szakítást, és állandóan ír a másiknak Facebookon: lehet, hogy nem akarja megfélemlíteni, de az a célszemély számára már zaklatás lehet. Fontos, hogy itt az alapszándék nem negatív, a "zaklató" nem akarja felborítani az erőegyensúlyt.
A megfélemlítés, úgy a kibermegfélemlítés célja az erőegyensúly felborítása. Akár azzal, hogy szervezetten kiközösítsenek valakit. Az ilyesfajta tömegmanipuláció már nem rólam szól, hanem a másikról.
A cyber-megfélemlítés (cyberbullying) történhet interneten de telefonon vagy sms-ben is, a zaklatáson kívűl egyéb jogsértő viselkedések (rágalmazás, becsületsértés, stb) vagy nem jogsértő viselkedések által. Mindenképp előfeltétele az erőegyensúly felborításának szándéka. Ellentétben az internetes zaklatás az csak az interneten történhet és ahogy a fogalom is tükrözi a zaklatásra összpontosul erőegyensúlytól függetlenül.
- Miért fontos ennyire pontosan megkülönböztetni a kettőt?
- Mert másfajta kezelést kíván a két helyzet.
Törekednünk kell arra, hogy minél pontosabban fogalmazzunk, elkerülve a félreértéseket. Ez különösen fontos, sőt megkövetelendő a témával foglalkozó szakemberektől, hogy tudják miről beszélnek és tisztában legyenek az általuk használt fogalmak jelentésével.
Egyszeri bántalmazási esetnél még alkalmazhatunk mediációs technikákat, hogy visszaállítsuk az eredeti helyzetet. Ha viszont nem állítjuk meg a folyamatot már az elején, nem kezeljük vagy rosszul kezeljük, és az megfélemlítéssé fokozódik, akkor már ilyesmit már nem tehetünk mert kontraproduktív, sőt káros is lehet. Egyetlen célunk lehet: megállítani a folyamatot. Nem büntetünk, nem állunk bosszút, nem csinálunk példát az elkövetőből, mert anonim megfélemlítésbe torkollhat az eset.
Kalapos Éva regénye egy tizenéves fiúról, Patrikról szól, aki fokozatosan csúszik bele valami borzalomba. Először levegőnek nézik az osztály hangadói. Akkor kezdődnek a bajok, amikor végre észreveszik, és mindennapossá válik életében a megfélemlítés.
Patrik élete olyanná válik, mintha párhuzamos világokban élne: az egyikben tehetséges fiatal színész, akire komoly jövő várhat, a másikban a túlterhelt és kissé érdektelen szülők furcsa kamasz fia, a harmadikban pedig egy "lúzer", egy "kretén", egy eltaposni való nyomorult, akibe néhány osztálytársa szinte szó szerint beletörölheti a cipőjét. A negyedikben egy fiú, aki élete első szerelmét éli át. Csak a végén derül ki, hogy Patrik beleragad valamelyik dimenzióba, vagy sikerül kitörnie. Bármilyen áron is.
A könyvbemutatón Kalapos Éva elmondta, hogy a könyv megírása előtt elolvasott megfélemlítésről és zaklatásról szóló valódi történeteket és szó szerint rosszul lett tőlük. Képtelen volt hozzáfogni az íráshoz. A helyzetet a szerkesztője mentette meg, aki leírta neki a készülő regény első mondatát.
- Pár hónapja kiderült, hogy egy salgótarjáni iskolában két fiatal lány intim képeivel is visszaéltek, kikerültek közösségi oldalra. Mi a véleménye a salgótarjáni esetről?
- Nem szeretnék semmilyen konkrét esetre reagálni, inkább általánosságban válaszolnék erre, egy példát mondanék. A Szegedi Tudományegyetem jogi karán részt vettünk egy előadáson – előző nap felhívott bennünket a szervező, hogy egy ehhez hasonló eset történt. A lány intim képeit valaki megszerezte, és azt írta neki, ha nem küld még több ilyet, nyilvánosságra hozza. Ezt az ügyet két nap alatt sikerült kezelni, teljesen csendben, úgy, hogy azzal mindenki meg volt elégedve.
A legelső tanulság ebben az ügyben, és ebből kell, hogy tanuljon a társadalom: miért voltak a lánynak intim képei? Nem ugyanaz, ha valakit lefognak, levetkőztetnek és úgy készül róla kép, vagy ha valakit nem tudtunk megtanítani a felelős digitális magatartásra.
Ezért azt szoktam mondani, hogy mindenki úgy készítsem és tároljon bármilyen tartalmat, akár telefonnal, akár más digitális eszközzel, hogy az bármikor kikerülhet a kibertérbe. Mindenki hibázhat.
Ha már kikerültek a képek, azokat nehéz eltávolítani, nem tudjuk, ki látta őket, ki mentette le azokat.
Éppen ezért az első, amit Huber Károly tanácsol, hogy a bizonyítékokat mentsétek le. Másképpen nem tudjátok bizonyítani, hogy visszaélés történt.
Ha a bizonyítékokat elmentettétek, azonnal szólni kell a szolgáltatónak. Saját profilotokat ne töröljétek, de blokkoljátok az elkövetőt, hogy az üzenőfalatokra ne tudjon írni többet.
Ha elmentettetek minden bizonyítékot - akár kép, sms, chates beszélgetsé, e-mail stb. - a felnőttek eldöntik, hogy az iskola falai között marad-e és ők megoldják, vagy továbbviszik a rendőrségre az ügyet. „Ez azért is fontos, mert ha online térre kerül ki valami, ott már nem tudja az iskola hatékonyan orvosolni a problémát. Ha online térről is van szó, ha az iskolai közösséget érinti, szólni kell az intézmény igazgatójának, hogy ő kezelje a helyzetet” - mondja Huber Károly.
A szülők ne folyjanak bele az ügybe, egyik szülő ne hívja fel a másikat.
„Amiben a szülők segíthetnek, az a monitoring: utólag is figyeljék a gyermekük profilját, hogy mi történik, ha a gyermek nem akar felmenni a közösségi oldalra, és nem akarja látni. Időről időre érdemes ellenőrizni, hogy megszűnt-e a megfélemlítés, vagy új képeket tettek fel valakiről.”
- Van, aki azt tanácsolja, ilyen esetben tűnjünk el teljesen a cíbertérből, töröljük a Facebook- Twitter- vagy más fiókunkat.
- Ezzel majdhogynem a célszemélyt büntetik. Attól, hogy nem látja, mi történik, attól ez még megtörténik. Ez csak az orvoslási esélyeket rontja. A másik, hogy ennek egy büntető-faktora is van: ha nem én vagyok az elkövető, akkor miért nekem kell eltűnni? Az más, ha megoldódott a helyzet és valaki öncenzúrát tart.
A fentiek viszont az az üzenete: veled tették meg, és neked kell azt az áldozatot meghoznod, hogy kilépsz az online közösségből.
Ha az iskola nem akarja ezt megoldani, szervezetekhez érdemes fordulni: hozzánk, a Kék Vonalhoz vagy a rendőrség bűnmegelőzési osztályához -utóbbiak szervezeteket is javasolnak a megoldáshoz.
- Sajnos egészen extrém eset is előfordul, öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet.
- Pár éve például egy pécsi diák az ablakból vetette ki magát egy többszörösen rosszul kezelt ügy során.
Bár biztosan több ember érdeklődését felkelti, ha valaki öngyilkosságot kísérel meg, vagy valóban meg is hal, gondoljunk bele: hány olyan eset történik, amikor a diák fejében megfordul ez a lehetőség? Milyen élethelyzetben lehet az, aki akár csak egy pillanatra is azt gondolja, hogy ez megoldás lehet? És ez az, amibe sokan nem gondolnak bele. Az csupán jéghegy csúcsa, amikor egy véghezvitt öngyilkosságokról olvasunk híreket.
Amanda Todd, a cyberbullying egyik áldozata - megölte magát 15 évesen
- Hogyan lehet felhívni erre a tinik figyelmét? Hogyan védekezhetnek a megfélemlítés ellen?
- A felelősség elsősorban nem rajtuk van. A tinédzserek legfontosabb feladata az, hogy iskolába járjanak. A felelősség a felnőtteké, hogy megtanítsák őket, milyen társadalmi sztenderdekhez igazodjanak, hogyan ne viselkedjenek, és megadják nekik azt a tudást, hogy aszerint tudják élni az életüket.
Az első, hogy mi felnőttek elismerjük: ez probléma. És ne történjen meg az, hogy iskolaigazgatók például az írásbeli és szóbeli megkeresésünkre azt válaszolják: köszönik szépen, de a téma nem érdekli az iskola vezetését. Amíg a felnőttek, szülők, a pedagógusok és az intézményvezetők, a jogalkotók, a közigazgatás nem ismeri el, hogy ez valós probléma, addig nem születhetnek olyan valós, széles körű, egységes és átfogó megoldások, amelyeket be tudunk vezetni az iskolában. A diákok számára a tanuláson kívül az lehet, hogy hallgassák meg a felnőttek üzenetét. De még nincsen üzenet.