Menjek vagy maradjak? Kirúgjam vagy felejtsek?
Alapvetően nem nehéz megadni a választ, csak kínos: ha egy nő eljut arra a pontra, hogy éveken át alárendeli magát valakinek, és elfojtja magában saját személyiségét, tudata mélyére söpri egykori énjének vágyait és álmait, ha nem tud kiteljesedni, és ehhez hosszú évek során ki nem mondott vagy éppen kimondott, de meg nem hallgatott sérelmek is társulnak, annak ritkán lesz jó vége…
Ha elfogadjuk, ha nem, a hosszú kapcsolatok jelentős részében néhány év után tutira beüt a megszokás, a biztonságos rutin, az unalom. És alapjában véve ez a probléma egyik gyökere. Ha egy nő nem érzi úgy, hogy újra és újra meg kell hódítania a pasit, ha nem maradnak meg egymásnak úgy is mint férfi és nő, hanem átlényegülnek „csak” anyává vagy apává, esetleg még az ágyban is így szólítva egymást, az egyik fél egészen biztosan bemondja az unalmast. Hiszen valljuk be, egy nő sem bújna szívesen ágyba az apukájával…
Ha létezne egy varázsszemüveg, amivel belekukkanthatnánk más párok, családok életébe, – akár általunk irigyelt, szép családmodellnek tekintett családokéba is – el sem hinnénk, hogy a boldogan megélt percek mellett mennyi szomorúságot, könnyet, elfojtást, ki nem mondott vágyakat, be nem tartott ígéreteket, próbálkozást, kudarcot, félresiklott életet látnánk. Csak vannak, akik fel merik vállalni, vannak, akik nem. Van, ahol kibukik, van, ahol nem.
De sajnos mindenki életében bekövetkezi az a pont, amikor rádöbben, hogy mennyi mindent másként kellett volna csinálnia. Határozottabban kellett volna a másik tudtára adni, hogy valami nagyon nem oké. Kimondani, hogy valami valahol elkezdett tönkremenni. Hogy ez már régóta nem boldogság. Kimondani, hogy ez így nem mehet tovább, mert nem tudod biztonsággal kijelenteni, hogy ezt te így, ebben a formában még sokáig képes leszel elviselni. Kimondani, ami fáj, amiben változást vársz, megfogalmazni az igényeidet, vágyaidat, értékrendedet.
De persze ehhez befogadó társ is kell. Ha a párod nem veszi észre, vagy kényelmesebb nem észrevennie, és még megfelelően kommunikálva sem érti meg, mit kellene átértékelnie, min kellene változtatnia, akkor beüt a krach. Többnyire a pár nőnemű tagjánál. Az említett harmadik fél személyében. Amikor a helyzet már cseppet sem lesz édeshármasnak mondható. Ekkor viszont a legfontosabb felismerés, amit a sértett, megcsalt férfi egója nem enged felszínre törni:
A kapcsolat felrobbantója többnyire nem ok, hanem következmény, aki katalizátorként gyorsítja fel azt a folyamatot, ami egyébként is bekövetkezne, csak esetleg valamivel lassabban.
Ilyenkor aztán nem nagyon van visszaút. Mert a süket fülekkel, a fel nem ismert vágyakkal, a félreértelmezett vagy nem megfelelő kommunikációval, az el nem gondolkozás kényelmével és az alapvetően már rutinná szelídült szexuális élettel szemben ott ég ezerrel az új, az izgalmas, a kaland, a megemelkedett endorfinszint, a KÉMIA. A harmadik fél személyében. Aki úgy tartja a nőt szépnek, ahogy van, ergo a Nőt látja benne, akinek az anyasága „csak” pluszpont, aki akkor és ott kívánja meg a nőt, ahol és amikor a nő akarja. Aki ezt valódi, eddig fel nem ismert, vagy legalábbis elfelejtett hatalomnak érzi. A nőiessége diadalának.
És a nő ebben a fázisban kezd el komolyan mérlegelni:
Beáldozzam magam még öt-tíz-húsz évre egy elfáradt kapcsolat oltárán?
Tényleg csak a gyerek kedvéért maradnék? Vagy még nem ürült ki belőlem az összes érzelem?
Maradjak egy biztos, ámde számomra már testileg-lelkileg kimerítő kapcsolatban, vagy kövessem az „egy életem van” elvet?
Lángra tudom még valaha lobbantani magamban azt a tüzet, ami most még parázsnak sem mondható?
Képes leszek még valaha úgy szeretni a társamat, hogy az elég stabil alap legyen újabb tíz-húsz évre?
Elhiszem, hogy ő meg tud-e bocsátani, félre tudja-e tenni az egóját, és nem fogja minden elrontott pörkölt mellé feltálalni, hogy „szarul főzöl, ráadásul meg is csaltál”?
Csakis akkor szabad döntened, ha a harmadik felet félre tudod tenni magadban, a szíved egy külön rekeszébe. És akkor kell magadba nézned, még egyszer, egészen mélyre, két kérdés erejéig:
Ha véget ér az új kapcsolat, lesz elég erőm, hogy egyedül folytassam?
Tudok és akarok én, magam, akár egyedül is egy új, alapjaiban más életben élni? És vajon megéri az összes áldozatot?
Ha erősen a nem felé hajlik a válaszod, akkor mindenképpen érdemes egy esélyt adni a kapcsolatnak, és felkeresni egy párterapeutát.
Ha a válaszod biztonságos, határozott igen, akkor is hagyj időt magadnak is, a társadnak is, az egykor szeretettel teli kapcsolat megfelelő meggyászolására.
A döntések még ebben az esetben sem szólnak örök életre. A pokoljárás pedig így is, úgy is elkerülhetetlen…