Borzasztó körülmények között gyógyulnak a gyerekek
Egy felháborodott édesapa panaszolta el a Facebook-üzenőfalán, hogy a műtött és gipszben fekvő gyermekének milyen körülmények között kellene gyógyulnia a többi kis beteggel együtt egy hazai, meg nem nevezett kórházban. Keserű hangvételű beszámolójához feltöltötte az általa készített fotókat is. Valós személyek, valós helyszínen, 2015 tavaszán, Magyarországon.
Az üzenetet változtatás nélkül közöljük. A családról a kórházban készült képet személyiségi jogok és adatvédelmi okok miatt nem publikáljuk. Íme az apuka beszámolója, tartalmi változtatások nélkül:
Azt is gondolom, hogy egy ilyen műtétet a fővárosban már hiper-szuper feltételek mellett, következő századi körülmények között kellene végezni,
aminek látványától az Enterprise űrhajó orvosa sírva adja vissza a diplomáját, és ahol a Burj-Kalifa hotelrészlegének belső építészei egy látogatás után komolyan fontolóra vennék, hogy ez utóbbi munkájuk helyszínére vissza merjenek menni, kockáztatva egy megkövezést.
Most nem kezdek el azon duzzogni, hogy bár ezt a műtétet sokak szerint az ország egyik legjobb intézetében végezték el, ez azonban úgy néz ki, mint a Harry Potter „A Főnix rendje” c. részében az aluljáró, ahol a dementor elkezdi kiszívni a Dudley-gyerek életerejét. Nem duzzogok, mert úgy tudom, hogy már készül az új műtőrészleg valahol máshol, ahol már űrtechnológiai körülmények lesznek – bár ez kevéssé vigasztal bennünket, reménykedve, hogy többet dolgunk az ortopédia tudományával nem lesz.
Nem duzzogok azon sem, hogy nincs kétszemélyes szoba, ahol egy ilyen műtét után a fájdalom miatt a gyerekem
– aki egyébként ezt nagyon fegyelmezetten próbálta meg elviselni – esetleg nem sírja fel a többieket, vagy épp fordítva: a pihenésre vágyó gyermekem nyugodtan tud aludni.
Nem vártam el azt sem, hogy pornósztárokkal vetekedő külcsínnel megáldott nővérkét fehér köpeny alól kivillanó tangái derítsék fel a látogató apukák kedvét (és elégítsék ki esetleg a tizenéves beteg fiúk érthető kíváncsiságát).
Nem duzzogtam, mert tudtam, hogy vannak keretek, amik között az orvos-beteg-nővér-látogató éli mindennapjait, s ezen legfeljebb egy negyedstadionnyi pénzügyi kerettel biztosított felújítás változtathatna... jobb, ha nem fűzöm tovább ezt a gondolatmenetet, mert eszembe jut a (műtött) fiam iskolaépülete, aminek elfogadható látványához tán még ennyi sem kellene… Lehet, hogy pont ezért nem duzzogok, mert csak azt dizájnt kaptuk gyógyító-megelőző ellátásban, mint az oktatásban? Mindenkinek, ami jár: egy NB I-es focista egy vádli-húzódás miatt mégsem mehet középkori ispotályba?!
Azért mégis duzzogok, mert vannak dolgok, amik nem pénzen vagy pénzért oldhatók meg:
Nem hiszem, hogy hogy a feleségemnek 3 nap után az ágyról egy földön elhelyezett matracra kell leköltöznie,
miközben a fiamat folyamatosan kellett forgatni, pisiltetni – mindezt azért, mert akkor a másik kórteremben csak két beteg lenne (itt öt volt + hozzátartozó), és akkor ott is fel kellene kapcsolni a villanyt és a vizitnek oda is be kellene mennie (!). Maradt a kevesebb kórterem 5 ággyal, két földön fekvő anyukával.
Nem hiszem, hogy a kacsát és ágytálat nekünk, a szülőknek kellene ürítenünk és elmosnunk.
Nem azért, mert leesik a gyűrű az ujjunkról (itthon is ezt csináljuk), de ha valakinek nincs hozzátartozója, akkor az vagy nyakig szaros marad vagy több szolgáltatást kap, mint az én gyerekem, hiszen neki ezt megcsinálják?! Ráadásul így elmarad a fertőtlenítés, így lutri, hogy egy alapos anyuka által mosott kacsa kerül-e vissza hozzánk. Ez szakma, felelősség, minőségbiztosítás, meg mittudomén még minek a kérdése. Arról már nem is beszélve, hogy a hely ahol mindezt meg kellet tenni … Nos, én Voronyezsben töltöttem 1989 szilveszterét, ahol a koleszban gumicsizmában mentünk vécére – ez egy kicsit most visszaköszönt.
Nem hiszem, hogy a kórházi koszt elfogyasztása után a betegnek kell elmosnia az edényeket
és keresgetni a zsúrkocsit, amire rá kell tenni (csak remélve, hogy mosogatógépbe azért még bevágják).
Nem hiszem, hogy a legalább egy hétre érkező betegek táskáit, kabátjait az ágyak alatt kell elhelyezni,
ahol nincs takarítás, balesetveszélyes, a kényelmetlenségről már nem is beszélve.
Nem hiszem, hogy nincs egy sámli, amire ráállva az (egyébként 1 db) zuhanyzó szellőzőrácsáról le lehetne vakarni az évtizedes penészes mocskot.
Nem hiszem, hogy egy gyermekkórterem villanykapcsolóját csak egy nyitott és az érintésvédelemtől megszabadított kapcsolótáblán keresztül lehet működtetni.
Nem hiszem, hogy magamtól tudnom kell, létezik úgynevezett könnyített gipsz,
ami a 10 éves és 30 kilós fiamnak nem plusz 8 kilót, hanem talán csak néhány dekát jelent. Itthon persze már okosabb vagyok, de most két lehetőség van: újragipszelés vagy eredeti állapot.
Nem hiszem, hogy a 3 napja műtött gyerekemet nekem kell tolható hordágyra tennem,
mert a gipszelős fiú nem emelhet (!), betegszállító pedig külön nincs.
Nem hiszem, hogy a hordágyat is nekem kell tolnom,
és megint nem azért, mert még ezt sem vagyok hajlandó megtenni a fiamért, hanem mert ennek kockázata van. Ehhez pedig még azt a segítséget sem kapom meg, hogy nővér jöjjön velem, utat mutatni, ne adj’ isten ajtót nyitni – sőt a lift előtt félre sem állnak, hanem beszélgetve nézik, ahogy az intersparos kocsinál kicsit nehezebb és nehezebben irányítható ággyal lavíroznom a folyosón.
Utolsó képünk adatvédelmi okokból illusztráció - Fotó: Orvosi bútor
És végül azt sem hiszem, hogy egy ilyen kórházban (nem mondom a nevét, mert sok dologról tényleg nem ők tehetnek, másrészt még megyünk gipszlevételre) a bejáratnál legyen 6 db lépcsőfok,
ahol már nem megyek semmire az ággyal, a gipszeléstől nyílegyenes kinyújtott lábú fiammal a kezemben keresem lefelé a lépcsőfokokat, rettegve, hogyha elesünk, én még rá is fogok esni a mázsámmal, s ezt a portás a fülkében hozzám hasonló izgalommal kíséri végig – az üveg másik oldaláról.
Két hét múlva megyünk gipszlevételre, gondolom, a 6 lépcsőfok még ott lesz, de előbb elő kell majd kerítenem a tologató-ágyat. Készülök! És akkor ehhez a képek illusztrációnak.
Ha a témát fontosnak érzed, oszd meg másokkal is!