Háború dúl a szomszédban, teljesen természetes, hogy félünk – pszichológus mondja el, mit tehetünk
Knapek Éva szerint érdemes nyíltan beszélni a szorongásainkról, figyelni kell rá, hogy tartsuk a napi ritmusunkat, és a testmozgás sem árthat. Lelkileg sokat segíthet az is, ha bekapcsolódunk valamelyik adománygyűjtő akcióba.
Napok óta tart az orosz-ukrán háború a határianktól pár száz kilométerre, katonák vonultak a magyar határra, menekültek tízezrei szorulnak segítségre, folynak a gyűjtések, mindenki a weboldalakat böngészi, mik az új információk... Ennek a másfél sornak az elolvasása is elég arra, hogy szorongani kezdjünk, ezért Knapek Éva pszichológust kértük meg arra, segítsen eligazodni az érzelmi kavalkádban, amit most valamennyien megélünk.
- A földrajzi közelség és az érintettség okán minden magyarban ott a félelem, mindenki tudni szeretné, mi történik Ukrajnában. Mit tudunk tenni?
- Természetes igény és törekvés bennünk, hogy megpróbálunk megfelelő kontrollérzetet kialakítani saját magunkban, aminek az egyik legkönnyebb módja, hogy minél több információt gyűjtünk. Egy másik természetes törekvés pedig az, hogy szeretnénk elterelni figyelmünket ezekről a nehézségekről. Sokan azért kezdenek el sorozatokat nézni, vagy online játszani, hogy ne kelljen a háborún gondolkodni. Mindkét esetben azt javaslom, hogy legyünk mértéktartóak. Ezek jó eszközök arra, hogy megküzdjünk a nehézségekkel, de ha túlhasználjuk őket, akkor saját magunknak is árthatunk vele.
- Előbb a pandémia, most meg a háború. Mit tehetünk, hogy kevésbé viseljen meg bennünket a stressz?
- Nagyon fontos egy normál ritmust tartani az életünkben. Ha folyton feszültséget élünk meg, kibillenünk.
Ebben nagy segítségünkre lehet a napirend tudatos betartása. Próbáljunk meg magunknak kis feladatokat adni, és előbb-utóbb oldódni fog a gombóc a torkunkban, mert egyre több sikerélményünk lesz.
Ha folyamatosan ki vagyunk téve az információdömpingnek, az növeli a stressz-szintünket. Ha viszont valaki elnyomni próbálja, az sem jó, mert előbb-utóbb máshol fog kijönni. A leghelyesebb az, ha megosztjuk a környezetünkkel félelmeinket, aggályainkat, de próbáljuk meg ugyanakkor tartani a napi ritmusunkat is.
- A félelmeink kezelésében szerintem elképesztően fontos, hogy milyen szerepet töltünk be éppen. Ha mondjuk szülők vagyunk, akkor hogyan fejezzük ki az érzéseinket úgy, hogy mondjuk a gyerekekre ne hozzuk rá a frászt? Hiszen ők azért még nem feltétlenül tudják, mi történik...
- Szerintem gyerek előtt sose nézzünk híradót, vagy olvassunk olyan témájú cikkeket, amik ezekkel a dolgokkal foglalkoznak. Természetesen nem letagadni kell, kell róla beszélni, de meg kell válogatnunk, mit és hogy mondunk.
Jó, ha nem mondjuk nekik például, hogy a szomszédban van a háború,
mert jelentheti azt is a számukra, hogy a mellettünk lévő házban, és akkor még inkább megijednek.
- Egy háború ennyire közel az időseket is nagyon megviselheti.
- Őket azért érintheti még érzékenyebben, mert lehet, hogy maguk is éltek át hasonlót, és feljöhetnek olyan traumák, amelyek nem feltétlenül tudatosak, ezért erre a korosztályra is nagyon kell figyelnünk.
- Amikor úgy érezzük, hogy már nem tudjuk magunkat tartani, mit tehetünk?
- A testmozgás például segíthet. Az izmainkban is megjelenik az a feszültség, amit most átélünk, és nagyon sokat tudnánk magunkért tenni, ha ezt legalább napi 15 percben egy kis izommunkával levezetnénk.
- Ha felnőttek beszélgetnek a témáról, előfordulhatnak viták, még feszültebbé tehetjük egymást. Arra is van példa, hogy valaki egyáltalán nem akar erről beszélni. Ezeket a helyzeteket hogyan kezeljük?
- Azt mindenképpen fontos tiszteletben tartani, ha valaki nem akar erről beszélni. Semmit sem kellene igazából egymásra kényszerítenünk ebben a témában sem. Azt gondolom, hogy a társas támasz nagyon jó egészségvédő hatású megküzdési mód, tehát jó, ha megosztjuk egymással a félelmeinket.
Ha valamennyire ki tudjuk adni magunkból, adhat némi megkönnyebbülést, jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.
A beszélgetésnek nem az a funkciója, hogy megnyugodjunk, hiszen nem biztos, hogy válaszokat kapunk, de támogathatjuk és erősíthetjük egymást, jelezhetjük, hogy itt vagyunk a másiknak. Ez már nagyon sokat segíthet.
- Aki viszont egyedül él, jobbik esetben egy kutyus és egy macska várja csak haza, nekik mit javasolna?
- Igen, ők még inkább ki vannak téve ennek. Ha tudjuk, hogy valamelyik ismerősünk, barátunk, ilyen helyzetben van, akkor mindenképpen igyekezzünk vele többet beszélgetni, keressük a társaságát. Nekik is azt javaslom, hogy keressék a barátaik társaságát. Ha nincs kihez fordulniuk, akkor a pandémia alatt kialakult online közösségek erre nagyon jók lehetnek. Új közösségeket fel lehet fedezni ott is, mi több, rengeteg adománygyűjtő akció is elindult, vegyünk részt önkéntesként, vagy adományozóként egy ilyen akciókban, azonnal a helyünkre kerülünk érzelmileg.
