Azt mondják, Magyarországon az alkoholfogyasztás a kultúra része, reneszánszát éli borászat, hobbivá vált a sörfőzés, a kézműves sörök széles választékából válogathatunk, egymást érik a különböző sör-bor-pálinka fesztiválok. De a minőségi italok kínálata mellett az alkoholfogyasztás kultúráját mintha nem tettük volna magunkévá.

Maga az alkoholfogyasztás megítélése is ambivalens: amíg valaki jópofa társasági ivó, nagy népszerűségnek örvend, de amint elindul a lejtőn, nemkívánatos, gyenge emberré válik, akire sajnálkozva, időnként megvetően tekintünk.

Magyarországon az alkoholizmus népbetegségnek számít. Több, mint félmillióra, egyes becslések szerint egymillióra tehető az alkoholbetegek száma. Vagyis szinte minden család érintett valamilyen formában, közelebbről vagy távolabbról követi végig egy alkoholizmussal küzdő ember életét. Én az édesapámét.

Az ok, hogy ki miért kezd el inni, változó, de a forgatókönyv hasonló, a kontroll elvesztése a fogyasztás, majd az élet felett, a szociális kapcsolatok leépülése, munkahely, egzisztencia elveszítése, személyiségbeli változások, míg végül már minden csak az ital körül forog. Vagyis együttállnak a függőség jellemzői, a kontrollvesztés, az ingerhez kötöttség, a nehézségek az addikció szabályozásában és a használat sztereotipizált mintája.

Az alkohol nem válogat, egyformán érintett lehet mindenki iskolai végzettségtől, családi- és anyagi körülményektől függetlenül.

De miért kezd el valaki inni és hogyan lesz függő?

Édesapám miért kezdett inni? Sosem mertem feltenni neki ezt a kérdést. Azonban az okok kutatása okán rengeteg könyvet elolvastam, filmet megnéztem a függőségről, pontosabban a kábítószer-függőségről. A végkicsengés szinte minden esetben az, hogy a bódulat, a kábítószer nyújtotta gyönyör által eltűnik a fájdalom, a szer megkönnyebbülést hoz, feledést, menekülést a valóság elől.

És a háttérben szinte mindig áll egy gyermekkori trauma, egy gyermek, akit nem értettek meg, akivel nem foglalkoztak, akit nem tudtak jól szeretni, és ezt a hiányt, ezt az ürességet akarta pótolni valamilyen szerrel.

Ugyanígy a mértéktelen alkoholfogyasztás is lehet érzelmi pótlék, öngyógyítási kísérlet, segíthet a szorongásoldásban társasági helyzetekben, elkezdhet valaki inni egy trauma után, annak feldolgozását tévesen segítendő.

Az alkoholizmus kialakulásában számos tényező együttesen vesz részt, így a genetikai hajlam, neurológiai okok, bizonyos személyiségvonások, társadalmi-és szociokulturális tényezők, a tanulás. A hajlamosító személyiségvonás lehet a magányosság, a félénkség, bizalmatlanság, szorongás, depresszióra való hajlam, erőteljes emocionalitás, az indulatosság.

Az alkohol oldja a szorongást, felszabadít, bódító hatású, feledteti a mindennapok problémáit, így használhatjuk a stresszoldás egyik eszközeként is. Amikor egy nehézséggel érzelemközpontú fókusszal küzdünk meg, vagyis a helyzettel kapcsolatos negatív érzéseinket akarjuk csökkenteni, figyelmünk elterelésének eszköze lehet az alkohol, mely csökkenti az éntudatosságot, így könnyebben megbirkózhatunk a pozitív énképünket támadó információkkal.

A kutatások kimutatták, hogy a magas éntudatossággal bíró, de kudarcot átélő személyek gyakrabban választják az ivást az éntudatosság elöli menekülés eszközeként.

Mindenképpen számos kockázatot rejt azonban a problémákkal való megküzdés ezen módja, hisz egyrészt a rendszeres alkoholfogyasztás egészségügyi kockázattal bír, másrészt a genetikánk, biológiai jellemzőink, lelki sajátosságaink hajlamosíthatnak arra, hogy az időnkénti feszültségoldásból a problémamegoldás, a negatív érzések, gondolatok elkerülésének legjellemzőbb módjává váljon az alkoholfogyasztás, és függőség alakuljon ki. Van, aki soha nem válik függővé, míg más több tényező együttállása esetén az lesz, előre azonban nem tudhatjuk, mennyire vagyunk kitéve ennek a veszélynek.

Nem elhanyagolható a mintakövetés szerepe sem,

ha úgy nőttünk fel, hogy az élet nehézségeivel szembeni megküzdés eszköze a családunkban az alkoholfogyasztás volt, automatikusan vihetjük tovább a mintát, és ha meg akarjuk törni a családi „hagyományokat”, az adaptív probléma megoldási eszközöket magunknak kell kimunkálnunk.

A szakirodalom szerint az alkoholizmus alkoholtól való függőséget jelent. E. M. Jellinek a következőképpen határozza meg, mi az alkoholizmus: „Alkoholizmusnak tekinthető az alkoholfogyasztásnak mindazon módja, amely az egyén vagy közösség, vagy mindkettő károsodásához vezet.

Betegséggé akkor válik, ha az egyén elveszti uralmát a fogyasztása felett, és az alkohollal függő viszonyba kerül.” A függőség jelentése többrétű: egyrészt jelenti a különböző kémiai szerektől való függőséget, másrészt valamely viselkedési mintázat kényszeres követését, annak negatív hatásai ellenére is.

Ha ez a viselkedés már káros következményekkel jár a személy és környezete testi és lelki állapotára, átveszi az uralmat az ember léte felett, függőségről beszélünk.

A függő személy egyre kevésbé érdeklődik bármi iránt is, elhanyagolja családját, barátait, párját, a korábban számára fontos dolgok már nem okoznak neki örömet, életét egyre inkább az ital köré szervezi.

Az alkohol pszichés és fizikai függőséget is okoz, pszichés függőség a sóvárgásban, kontrollvesztésben, ingerlékenységben, személyiségváltozásban (pl. megbízhatatlanság, pontatlanság, érzelmi elsivárosodás) nyilvánul meg, és abban, hogy az alkohol szükséges a jó közérzethez, a fizikai függőség a toleranciafokozódásban és a megvonást követő elvonási tünetekben jut kifejezésre.

Egy függő ugyanazokat a köröket futja le nap, mint nap, késztetést érez az ivásra, belső feszültsége folyamatosan emelkedik, míg alkoholhoz nem jut, az ivást követően átmeneti és gyors feszültségcsökkenést él meg, ez pedig kulcsfontosságú mozzanat a függőség fennmaradásában, hisz a viselkedést megerősíti.

A hatás elmúltával a késztetés fokozatosan visszatér, eközben azonban a személy különböző negatív következményeket él meg, mind fizikailag, mind lelkileg, az önértékelésével kapcsolatban, mind társas kapcsolati tekintetében. Ez a késztetés pedig ismétlési kényszert vonz maga után, így a kör újraindul.