EGÉSZSÉG

A nap, ami örökre belém égett: az orvosom ekkor közölte velem, hogy daganatom van

Ki lehet mászni a gödör mélyéről, még akkor is, ha egy súlyos betegség lökött oda minket. Ezt a tanulságot vonta le kolléganőnk saját történetéből.
Ganzler Orsolya - szmo.hu
2021. március 16.


Link másolása

Vannak dátumok, amik egyszerűen beégnek az agyunkba. Ilyen lehet mondjuk a házasságkötés napja. (A történtekre minden bizonnyal a férjek is tisztán emlékeznek, csak az évforduló napjának beazonosításával vannak néha problémáik.) Vagy a gyermekünk születése. Netán valamilyen újrakezdéshez kötődő dátum. Az én beégett évfordulóm napja: március 16.

Tizenhat évvel ezelőtt ezen a napon tudtam meg, hogy rákos vagyok. Voltam.

Magam sem értem teljesen, hogy miért ez lett az a nap, ami garantáltan minden évben eszembe jut. Mert hát az oké, hogy egy ilyen betegséggel-küzdelemmel terhelt év nyomot hagy, de hát miért nem a negatív kontrollvizsgálat maradt emlékezetes? Vagy az utolsó kemoterápiás kezelés napja? Vagy ha már a kevésbé lelkesítő momentumok kerülnek előtérbe, akkor az első kemó?

Gondolhatnák rólam ismerőseim, hogy papolok itt rendszeresen a pozitív gondolatokról, meg az erős akaratról, aztán tessék, évről-évre ezzel nyúzom magam, hogy előszedem a rossz emlékeket.

De nem.

A kulcs az lehet, hogy bár az emlék sokkoló, nem egyértelműen rossz. Mert aznap valahogy az életem változott meg. Hosszú távon. Még ha akkor, abban a pillanatban ennek csak töredékét is érzékeltem.

És biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Bizonyításképpen pár éve egy betegtalálkozón, ahol gyógyultként tartottam előadást úgy 150 embernek, meg is kérdeztem, hogy ki az, aki pontosan emlékszik a dátumra, amikor a rákos diagnózist közölték vele. Több tucatnyi kéz lendült a magasba – az enyémmel együtt.

Mi is történt 2005. március 16-án?

Ugorjunk vissza az időben tizenhat évet: 2005 januárjában ultrahangos vizsgálatnál egy megnagyobbodott nyirokcsomót találtak a bal hónaljamban, és miután hematológus szakorvossal kellett konzultálnom, akiből megtaláltam a lehető legjobbat, ő műtétet javasolt. A műtét utáni héten, épp egy hosszú hétvégét követően pedig jelenésem volt nála a kórházban, beszélni akart velem a leletekről.

Kora délután volt, mikor várakoztunk Bátai doktorra a Hematológiai és transzplantációs osztály folyosóján anyukámmal. Azért, hogy egy irodában beszélgethessen velünk pár percet, mindenféle védőruházatot kellett felöltenünk – ez a transzplantált betegek miatti protokoll. Emlékszem, hogy minket leültetett arra a két darab székre, ami a helyiségben volt, ő meg felült az íróasztalra. Aztán beszélni kezdett.

Elmondta, hogy a szövettani vizsgálatból kiderült, hogy a nyirokcsomó, amit eltávolítottak a műtétnél, az bizony egy daganat.

A betegségem neve Hodgkin-limfóma, más néven nyirokrák, aminek az a speciális tulajdonsága, hogy a nyirokrendszerben terjednek szét a rákos sejtek, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy ha a hónaljamból kivették a daganatot, nincs-e máshol is, vagy nem fog-e később kialakulni. Ezért kemoterápiát kell kapnom, miután átmentem mindenféle előzetes vizsgálaton.

Ültem ott, hallgattam a doktort, és mintha egy rossz filmbe kerültem volna. Pedig nem. Ez volt akkor az én filmem, kicsit tragikusnak tűnő verzióban, de igazi főszereppel.

Bátai doktor mesélt még a kezelésről, és persze mondta, hogy kérdezhetek. És én mit kérdeztem?

- Ki fog hullani a hajam?

- Nem rögtön, de igen.

Ekkor kezdtem sírni. Mintha ez lenne az egészben a legrosszabb. Pedig ez csak egy mellékhatás. Egy, a sok közül. Tény, hogy egy olyan, amivel a leginkább azonosítják a daganatos betegeket. Nincs haja? Parókát hord? Akkor biztos rákos!

Aztán kiderült, hogy a kezelés után egy-két évig nem tanácsos a gyerekvállalás. Még jobban rázendítettem. A doktor meg is kérdezte:

- Tervezett most gyereket?

- Nem, de hát akkor is!

Volt szó még gyógyulási esélyekről (akár 80%), arról, hogy mi van, ha mégsem hat első körben a kemó (jöhet egy másik kezelés, vagy akár sugárterápia, és még akkor is legalább 60% a gyógyulási esély). De a párbeszédünkből egy momentumra emlékszem még nagyon tisztán:

- És akkor Ön lesz a kezelőorvosom?

- Ha azt szeretné, akkor igen, én leszek.

- Nem tudok jobb megoldást.

És ezt nem csak azért mondtam, mert mondjuk nem volt tele a noteszom hematológus-szakemberek telefonszámaival, akikről tudhattam volna, hogy emberileg is pont olyanok, akik a gyógyulásomat segíthetik. Egyszerűen így éreztem, hogy Bátai doktor lesz az én emberem. Talán mert már az is meggyőző volt, amit addig tett értem. Talán mert úgy gondoltam, hogy véletlenek nincsenek. Jó fél évvel később kiderült, hogy a megérzésem helyénvaló volt: ő pont az az orvos volt, akire szükségem volt, ő hozott ki a rákból.

Folytatni a hétköznapot - csak épp egy daganattal

De vissza március 16-hoz. Ott zokogtunk anyukámmal a Szabolcs utcai kórházban, de fel kellett állni a székből, haza kellett menni, folytatni kellett a hétköznapot. Mert hát végső soron az volt, szerda. Még az irodába is bementem délután.

Sosem gondoltam volna, hogy ha ilyen dráma ér, mennyire hamar képes lehetek tisztán gondolkodni és pont azt tenni, amit kell. Szerintem ha bárki megkérdezett volna korábban, mit csinálnék, ha egyszer csak kiderülne, daganatos beteg vagyok, azt felelem, hogy biztos bezárkózom, nekiállok Nick Cave-et hallgatni, vagy valami más, kellően depresszív zenét, és napokig csak agyalok, hogy miért történik ez a rossz velem. De nem így lett.

A kórházból hazaérve értesíteni kellett a családtagokat, hogy mégis mi volt az orvosnál, és egyértelmű volt számomra, hogy szó sem lehet mellébeszélésről. Megmondtam kerek-perec mindenkinek, akivel csak aznap, vagy később beszélnem kellett: rákos vagyok, a betegség neve Hodgkin-limfóma, ritka, de jól kezelhető, én is fogok kemoterápiát kapni, mint sokan mások, de meg fogok gyógyulni, mert meg akarok gyógyulni. Minél többször mondtam ezt el az érdeklődő rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, annál jobban tudatosult bennem is, hogy így lesz.

Mert tényleg valahogy megvilágosodtam: rendben, rákosnak lenni nem lehet leányálom, és a kemoterápiáról sem túl szép dolgokat hall az ember, de ez most egy feladat, amit le kell gyűrnöm, és nincs is más út, mint az, hogy a végén egészséges leszek.

Nem gondoltam bele, hogy meg is halhatok. Egyetlen egyszer, valamikor a kezelés közepénél, görkorcsolyázás közben átfutott az agyamon pár percre, hogy lehetne akár úgy is.

Kérdések, amikre nincs válasz

Másnapra azt is tudtam, hogy dolgozni akarok tovább, mellőzni akarom a betegszabadságot, amíg csak lehet, mert nem akarom azt, hogy minden nap a lakásban tengve-lengve azt érezzem, hogy valami nincs rendben. Normális életet akartam, amennyire csak lehet.

És azt is hamar tisztáztam magamban, hogy van három kérdés, amikre ugyan nagyon szeretnék választ kapni, nem fogok soha:

1. Mitől lett a daganat?

2. Mióta van ott egyáltalán?

3. Miért pont velem történik ez és miért pont most?

Félreraktam a kérdéseket, és azóta sem találtam rájuk választ – bár a kezelés mellett igénybe vett pszichoterápia alatt a „mitől lett?” lelki hátterét boncolgattuk azért, de akkor sem lehetett egy egyértelmű kiváltó okot megnevezni. Van és kész. El kell fogadni. És tovább kell lépni.

Továbblépni. Ez lett számomra március 16-a üzenete.

Hogy adódjon bármilyen nehéz helyzet, mindig meg kell találni az utat a továbblépéshez, nem szabad beleragadni a gödörbe. Sajnálhatjuk magunkat, nyalogathatjuk a sebeinket, ami egy trauma után abszolút jogos, mondhatni helyénvaló – egy ideig. De ahhoz, hogy a dolgok változzanak, mi magunk is kellünk. Másként nem megy.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


EGÉSZSÉG
A Rovatból
Mi az az afázia, ami miatt Bruce Willis felhagy a színészettel?
Sokakat sokkolt a hír, hogy Bruce Willisnél afáziát állapítottak meg. Kulka János szintén ezzel a betegséggel küzd. Mit lehet tudni a kialakulásáról és a kezeléséről?

Link másolása

Sokakat sokkolt a hír, hogy Bruce Willisnél afáziát állapítottak meg. A betegség miatt a színész úgy döntött, hogy abbahagyja a művészi pályáját.

A szomorú hírt a korábbi és mostani felesége írta meg a közösségi oldalon.

Kulka Jánosnál, a sztrókja után szintén hasonló betegséget diagnosztizáltak.

Az afázia egy összefoglaló elnevezése azoknak a nyelvi zavaroknak, amelyek organikus agyi sérülés (agyi érkatasztrófa, tumor, traumatikus agysérülés, degeneratív betegségek) következtében jönnek létre és a már kialakult nyelvi képességet érintik. A szó görög eredetű, jelentése „beszédtelenség” - írja a betegségről a Wikipédia.

Az afáziával küzdők számos tünetet tapasztalhatnak, de ezek egy része kapcsolódó problémaként vagy kísérő jelenségként is megjelenhet.

Az afáziai tünetei a sérülés helyétől függően változóak lehetnek. Erősségük és jellegük is eltérő lehet. Sok beteg gyakran úgy próbálja leplezni a bajt, hogy a szavak megnevezése helyett körülírja a fogalmat.

A tünetek lehetnek például:

• A nyelv megértésének képtelensége

• A kiejtés képtelenség

• A szavak formálásának képtelensége

• A tárgyak megnevezésének képtelensége

• Gyenge kiejtési képesség

• A mondatok megismétlésének képtelensége

• Parafrázisok (betűk, szótagok vagy szavak behelyettesítése)

• Agrammatizmus (nyelvtanilag helyes beszéd képtelensége)

• Befejezetlen mondatok

• Olvasás képtelensége

• Írás képtelensége

• Megnevezési nehézségek

• Beszéd rendellenesség

• Egyszerű utasítások megértésének, követésének képtelensége

Az afázia kialakulásának leggyakoribb oka a sztrók, vagy az agy egyes részeinek egyéb betegségei, sérülései, melyek a nyelvi kontroll funkciókkal állnak kapcsolatban. Ritkán előfordul, hogy herpeszes agyhártyagyulladás következménye az afázia. Az afázia oka ezen felül lehet a bal féltekében észlelhető mélyszöveti sérülés. Az epilepszia szintén időszakos afáziával járhat együtt.

Az afáziából való felépülés gyakori. Sok afáziás beteg felépülésében a megmaradt agyterületek átveszik a károsodott agyterületek funkciójának egy részét. A felépülésnek azonban vannak korlátjai. A felépülést továbbá befolyásolják az olyan tényezők, mint a nem, a kor, a nyelvi lateralitás, a kezesség és nem utolsósorban a sérülés kiterjedtsége és elhelyezkedése.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

EGÉSZSÉG
Háború dúl a szomszédban, teljesen természetes, hogy félünk – pszichológus mondja el, mit tehetünk
Knapek Éva szerint érdemes nyíltan beszélni a szorongásainkról, figyelni kell rá, hogy tartsuk a napi ritmusunkat, és a testmozgás sem árthat. Lelkileg sokat segíthet az is, ha bekapcsolódunk valamelyik adománygyűjtő akcióba.
Címkép: pixabay.com - szmo.hu
2022. február 27.


Link másolása

Napok óta tart az orosz-ukrán háború a határianktól pár száz kilométerre, katonák vonultak a magyar határra, menekültek tízezrei szorulnak segítségre, folynak a gyűjtések, mindenki a weboldalakat böngészi, mik az új információk... Ennek a másfél sornak az elolvasása is elég arra, hogy szorongani kezdjünk, ezért Knapek Éva pszichológust kértük meg arra, segítsen eligazodni az érzelmi kavalkádban, amit most valamennyien megélünk.

- A földrajzi közelség és az érintettség okán minden magyarban ott a félelem, mindenki tudni szeretné, mi történik Ukrajnában. Mit tudunk tenni?

- Természetes igény és törekvés bennünk, hogy megpróbálunk megfelelő kontrollérzetet kialakítani saját magunkban, aminek az egyik legkönnyebb módja, hogy minél több információt gyűjtünk. Egy másik természetes törekvés pedig az, hogy szeretnénk elterelni figyelmünket ezekről a nehézségekről. Sokan azért kezdenek el sorozatokat nézni, vagy online játszani, hogy ne kelljen a háborún gondolkodni. Mindkét esetben azt javaslom, hogy legyünk mértéktartóak. Ezek jó eszközök arra, hogy megküzdjünk a nehézségekkel, de ha túlhasználjuk őket, akkor saját magunknak is árthatunk vele.

- Előbb a pandémia, most meg a háború. Mit tehetünk, hogy kevésbé viseljen meg bennünket a stressz?

- Nagyon fontos egy normál ritmust tartani az életünkben. Ha folyton feszültséget élünk meg, kibillenünk.

Ebben nagy segítségünkre lehet a napirend tudatos betartása. Próbáljunk meg magunknak kis feladatokat adni, és előbb-utóbb oldódni fog a gombóc a torkunkban, mert egyre több sikerélményünk lesz.

Ha folyamatosan ki vagyunk téve az információdömpingnek, az növeli a stressz-szintünket. Ha viszont valaki elnyomni próbálja, az sem jó, mert előbb-utóbb máshol fog kijönni. A leghelyesebb az, ha megosztjuk a környezetünkkel félelmeinket, aggályainkat, de próbáljuk meg ugyanakkor tartani a napi ritmusunkat is.

- A félelmeink kezelésében szerintem elképesztően fontos, hogy milyen szerepet töltünk be éppen. Ha mondjuk szülők vagyunk, akkor hogyan fejezzük ki az érzéseinket úgy, hogy mondjuk a gyerekekre ne hozzuk rá a frászt? Hiszen ők azért még nem feltétlenül tudják, mi történik... 

- Szerintem gyerek előtt sose nézzünk híradót, vagy olvassunk olyan témájú cikkeket, amik ezekkel a dolgokkal foglalkoznak. Természetesen nem letagadni kell, kell róla beszélni, de meg kell válogatnunk, mit és hogy mondunk.

Jó, ha nem mondjuk nekik például, hogy a szomszédban van a háború,

mert jelentheti azt is a számukra, hogy a mellettünk lévő házban, és akkor még inkább megijednek.

- Egy háború ennyire közel az időseket is nagyon megviselheti.

- Őket azért érintheti még érzékenyebben, mert lehet, hogy maguk is éltek át hasonlót, és feljöhetnek olyan traumák, amelyek nem feltétlenül tudatosak, ezért erre a korosztályra is nagyon kell figyelnünk.

- Amikor úgy érezzük, hogy már nem tudjuk magunkat tartani, mit tehetünk?

- A testmozgás például segíthet. Az izmainkban is megjelenik az a feszültség, amit most átélünk, és nagyon sokat tudnánk magunkért tenni, ha ezt legalább napi 15 percben egy kis izommunkával levezetnénk.

- Ha felnőttek beszélgetnek a témáról, előfordulhatnak viták, még feszültebbé tehetjük egymást. Arra is van példa, hogy valaki egyáltalán nem akar erről beszélni. Ezeket a helyzeteket hogyan kezeljük?

- Azt mindenképpen fontos tiszteletben tartani, ha valaki nem akar erről beszélni. Semmit sem kellene igazából egymásra kényszerítenünk ebben a témában sem. Azt gondolom, hogy a társas támasz nagyon jó egészségvédő hatású megküzdési mód, tehát jó, ha megosztjuk egymással a félelmeinket.

Ha valamennyire ki tudjuk adni magunkból, adhat némi megkönnyebbülést, jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.

A beszélgetésnek nem az a funkciója, hogy megnyugodjunk, hiszen nem biztos, hogy válaszokat kapunk, de támogathatjuk és erősíthetjük egymást, jelezhetjük, hogy itt vagyunk a másiknak. Ez már nagyon sokat segíthet.

- Aki viszont egyedül él, jobbik esetben egy kutyus és egy macska várja csak haza, nekik mit javasolna?

- Igen, ők még inkább ki vannak téve ennek. Ha tudjuk, hogy valamelyik ismerősünk, barátunk, ilyen helyzetben van, akkor mindenképpen igyekezzünk vele többet beszélgetni, keressük a társaságát. Nekik is azt javaslom, hogy keressék a barátaik társaságát. Ha nincs kihez fordulniuk, akkor a pandémia alatt kialakult online közösségek erre nagyon jók lehetnek. Új közösségeket fel lehet fedezni ott is, mi több, rengeteg adománygyűjtő akció is elindult, vegyünk részt önkéntesként, vagy adományozóként egy ilyen akciókban, azonnal a helyünkre kerülünk érzelmileg.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


EGÉSZSÉG
A Rovatból
Újfajta szívbillentyűműtétet végeztek el Szegeden
A beavatkozás után a mitrális billentyű súlyos elégtelensége megszűnik. Így a beteg jobban terhelhető, a jelentős fulladást előidéző tüdővizenyő esélye jelentősen csökken.

Link másolása

Új, a mellkas nagy kockázattal járó megnyitását kiváltó szívbillentyűműtétet végeztek el két alkalommal az elmúlt hetekben a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Invazív Kardiológiai Részlegén - közölte a felsőoktatási intézmény közkapcsolati igazgatósága.

A kéthegyű szívbillentyű - mitrális billentyű - elégtelensége, a vitorlák nem megfelelő záródása jelentősen megterheli a tüdő keringését és hozzájárul a tüdővizenyő felszaporodásához, amely fulladással járó, súlyos kórképhez vezethet. Az ebben az esetben szükséges eljárást,

egészen a legutóbbi időkig, csak óriási megterheléssel és kockázattal járó, nyitott szívműtéttel lehetett megvalósítani.

Az egyetem orvosai

egy speciális eszköz segítségével, a mellkas megnyitása nélkül, katéteres úton szüntették meg a rendellenességet.

Az SZTE technológiai fejlesztéseinek köszönhetően, a combhajlati visszér felől a szív bal pitvarába juttatott eszközzel, folyamatos szívultrahangos ellenőrzés mellett, a mitrális billentyű két, rosszul záródó vitorláját összefogták, így csökkentve, illetve megszüntetve a kamrából a pitvar felé kórosan visszaáramló vér mennyiségét - mondta el Ruzsa Zoltán. A részlegvezető főorvos Jambrik Zoltánnal közösen, idén tavasszal már a második ilyen műtétet hajtotta végre. A szegedi orvosi csapatot Gellér László, a Semmelweis Egyetem professzora segítette tapasztalatával az intervenció során.

A beavatkozás után a mitrális billentyű súlyos fokú elégtelensége megszűnik, így a beteg ezt követően jobban terhelhető lesz, a jelentős fulladást előidéző tüdővizenyő fenyegetése nagymértékben csökken. Hasonló beavatkozást korábban Magyarországon mindössze három helyen - a Semmelweis Egyetem, a Gottsegen György Országos Kardiológiai és Vaszkuláris Központban és a Debreceni Egyetemen - végeztek.

A technológia fejlődésével egyre több olyan szívbetegség katéteres módszerrel történő gyógyítására nyílik mód, amely miatt korábban nyitott szívműtétet kellett végezni. Az aortabillentyű szűkületének katéteres kezelése már a mindennapi rutin része az SZTE-en, míg a kéthegyű billentyűn végzett ilyen beavatkozások száma a közelmúltban kezdett növekedni világszinten. A katéteres technikák alkalmazása azonban nem minden betegnél és szívbetegség esetén lehetséges, annak kiválasztása jelentős tapasztalatot igénylő, orvosi feladat - magyarázta Varga Albert, az SZTE Belgyógyászati Klinika Kardiológiai Centrumának vezetője.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


EGÉSZSÉG
A Rovatból
Elképesztő mennyiségű mikroműanyag kerül be a szervezetünkbe egy tanulmány szerint
Érdemes átállni a csapvíz fogyasztására. Már ezzel felére csökkenthető a folyadékkal a bevitt mikroműanyagok mennyisége.

Link másolása

Csaknem évi 100 ezer mikroműanyag részecskét fogyasztanak el azok, akik napi másfél liter palackozott vizet isznak, írja a Futurism. A Bécsi Orvostudományi Egyetem tanulmányából az is kiderül, hogy élethelytől függően a csapvíz fogyasztásával mindez a felére csökkenthető.

Ezek a mikroműanyagok nem egyforma méretűek. Akad köztük szabad szemmel láthatatlan, 0,001 milliméter nagyságú, de olyan is, melynek átmérője eléri az 5 millimétert.

A mikroműanyagok emberi szervezetre gyakorolt hatásáról még elég kevés információval rendelkezik az orvostudomány. Feltételezések szerint a krónikus betegségekben szenvedőknek nagyobb kockázatot jelet a fogyasztásuk, mint akiknek egészséges a bélrendszere.

A bécsi kutatók szerint a műanyagok fogyasztását muszáj lenne kordában tartani, de ez egy elég bonyolult feladatnak tűnik. A szerzők szerint aggodalomra ad okot, hogy még azt sem lehet pontosan tudni, honnan származik a szervezetbe jutó műanyagok többsége. Kérdéses továbbá, hogy ezek mennyi idő alatt ürülnek ki, ahogy az is, hogy képesek vagyunk-e részben vagy egészben a megemésztésükre.

Az osztrák tudósok úgy vélik, minél gyorsabban el kell kezdeni a mikroműanyagok szervezetre gyakorolt hatásainak tanulmányozását, mert az elfogyasztott mennyiség hihetetlen tempóban emelkedik.

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

Link másolása
KÖVESS MINKET: