Hamisíthatatlan cukrászda Buda szívében: ez az Asztalka
Néhány perc sétára az Erzsébet hídtól, a Tabáni Plébánia szomszédságában bújik meg az Asztalka nevű cukrászda, ami mellett könnyen elsétálhat, aki nem tudja: inkább betérni érdemes. A hely megálmodója, Berke Márta, miután alaposan kitanulta a bútorrestaurálás csínját-bínját, úgy döntött, ő inkább emberekkel szeretne foglalkozni.
Ekkor éppen egy multicégnél dolgozott a vezérigazgató jobb kezeként, és amikor főnöke megtudta, Márti miről álmodik, megtanította neki mindazt, amit egy cukrászda üzleti részéről tudnia kell, és boldogan engedte el. Mint mondta: mindenkinek azzal kell foglalkoznia, amit igazán szeretne (ritka az ilyen főnök...- a szerk.).
A sütés szeretete Mártiék családjában régi hagyomány, emellett néhány Németországban eltöltött vendéglátós év is segítette abban, hogy tökélyére csiszolja azt, amit a süteményekről tudni érdemes. Így nyitották meg férjével közösen az Asztalkát még tavaly ősszel. A vendégek száma pedig azóta is nő, és ennek leginkább három oka van.
Az első természetesen, amiért egy cukrászdába betérünk: a sütemények. Az Asztalka minden nap 11-kor nyit (a hétfőt leszámítva, amikor pihen a csapat), előtte reggel készülnek a sütemények. A garantáltan jó végeredmény a minőségi alapanyagokban (a hűtőben itt nem találunk margarint, csak vajat), és a folyamatos kísérletezésben, fejlesztésben rejlik. Előbbiek okán az itt kapható sütemények nem feltétlenül olcsóak, de elfogyasztásuk után senki nem panaszkodott még. A mi kedvencünk az almabortorta lett, de a vörösborban áztatott áfonyákkal gazdagított csokimousse torta is gyorsan elfogyott a tányérunkról.
Ha pedig éppen a sós ízekre vágytok, a quiche-t is csak ajánlani tudjuk. Nagy kedvenc még a vendégek körében a trüffeltorta, amiben egy kiló csoki van, és a toszkán csokitortából is ritkán marad a nap végére. Nem mellesleg gondolnak a lisztérzékenyekre is, mindig van számukra is valami finomság. Itt pedig meg kell jegyezni, hogy Márti fontosnak tartja, hogy ezek a sütemények se jelentsenek megalkuvást, (sok más helyen sajnos így van). Az ízletes édesség élménye ugyanis mindenkinek jár. Mint ahogy a törődés is.
Itt át is térhetünk a második érvre a siker mellett: a környezet. Néhány percre a város forgatagától egy csöndes kis zug ez, jó időben teraszon, rosszabb időben pedig egy olyan belső térben foglalhatunk helyet, ahol tényleg mindenki otthon érezheti magát. A berendezésen visszaköszön Márti eredeti foglalkozása, köztük van első restaurált munkája is.
Itt bárki királylánynak/királyfinak érezheti magát, egy antik széken ücsörögve, a saját maga által választott csészéből szürcsölve a teáját. Az Asztalka ráadásul rendszeres otthona különböző kiállításoknak, így az arculat is mindig egy picit más. Az egésznek pedig van egy nagyon barátságos hangulata, itt pedig elérkeztünk a harmadik és egyben verhetetlen érvhez az Asztalka mellett.
Az a pici plusz, ami ingyen van. Ami sem a vendégnek, sem a vendéglátónak nem kerül semmibe: figyelem, törődés és szeretet. Márti szívesen tölt időt a betérő vendégekkel, mindenkihez van egy jó szava, beszélget, ha a másik fél is nyitott erre, és számon tartja a visszatérők különleges óhajait, például, hogy az operaénekes langyos vizet kér a torka miatt, vagy hogy ki hol szeret ülni, melyik a kedvenc csészéje - és még sok minden mást is.
Így nem volt meglepő az sem, hogy noha mi riportot készíteni mentünk a cukrászdáról, egy idő után magunk is egyenrangú beszélgetőpartnerekké váltunk, és meséltünk magunkról Mártinak. Mert ez valahogy így természetes, így esik jól, így emberi, és nem mellesleg ugyanezt megérezzük minden falat süteményen, amit közben elfogyasztunk.
Az Asztalkába egyszer elmenni nem lehet. Mert olyan természetességgel töltjük el itt az időnket, mint ahogy a kedvenc otthoni foteljába lehuppan az ember, és hagyja, hogy kicsit körülvegyék őt. Ahogy kilépünk az cukrászdából, egyből azon kezd el pörögni az agyunk, hogy kit és mikor hozunk el ide legközelebb, mert ezt a helyet látni és érezni kell, mert ez a hely otthon. Édes otthon.